A Tahuantinsuyu tragédiája: Az inkák birodalma, leigázása és ellenállása

A fényűző aranyudvartól a potosíi ezüstbánya mély sötétségéig, az inka történelem egyike a legnagyobb civilizációs vívmányok és a legkegyetlenebb gyarmatosítás találkozásának. Az évszázadok során Tahuantinsuyu néven ismert birodalom – amit ugyan tévesen, de egyszerűen csak „Inka Birodalomnak” hívunk – a legnagyobb államalakulat volt a prekolumbián Amerikában. A népet tahuantinsuyuaknak nevezték, míg az „inka” szó valójában az uralkodói címre utalt: a Napisten leszármazottjaira. Ez a megkülönböztetés kulcsfontosságú a történelem megértéséhez, hiszen nem egy uralkodó nép, hanem egy hatalmas, soknemzetiségű birodalom volt ez, amelyet isteni leszármazottságú vezetők kormányoztak.[1][2][3][4][5]

Tahuantinsuyu térkép - az Inka Birodalom négy régiója Dél-Amerikában Térkép az Tahuantinsuyu Birodalom területi kiterjedését és négy régióját ábrázolja Dél-Amerikában, a főváros Cusco jelölésével.

A Négy Régió születése és felemelkedése

A Tahuantinsuyu alapjai

A birodalom neve – Tahuantinsuyu – kecsua nyelven „négy régió együttese”-t jelent. Cusco városából, a szent központból négy hatalmas területi egység ágazott szét: Chinchaysuyu északnyugaton, Antisuyu északkeleten, Contisuyu délnyugaton és Collasuyu délkeleten. Ezek a régiók együttesen lefedték azt a területet, amely ma Peru, Ecuador, Bolívia, Chile, Argentína és Kolumbia részét képezi.[2][3][6][7][8]

A tahuantinsuyuk elődeikként a Tiwanaku kultúrából származó, puquina nyelvet beszélő népcsoportokra vezethetők vissza. Amikor a 12-13. században aymara invázió érte a Tiwanaku központot, menekülő csoportok vándoroltak észak felé, végül megalapítva Cuscót. A legenda szerint Manco Capac, az első uralkodó vezette népét Pacaritambóból a Huatanay-völgybe, ahol legyőzték a helyi ayllukat és megalapították birodalmuk magját.[9]

Társadalmi berendezkedés: A Sapa Inka és a hierarchia

A tahuantinsuyu társadalom szigorú hierarchikus piramist alkotott. A csúcson a Sapa Inka állt – szó szerint „egyetlen inka” vagy „egyetlen uralkodó” –, akit Inti, a napisten közvetlen leszármazottjának tekintettek. Fontos hangsúlyozni, hogy a Sapa Inka nem császár volt a római vagy kínai értelemben, hanem teokratikus uralkodó, akinek hatalma isteni leszármazásán alapult.[4][5][10][11]

A Sapa Inka alatt a királyi család és a magas nemesség helyezkedett el, akiket tulajdonképpen „inkáknak” neveztek. Ez a csoport látta el a birodalom kormányzati, katonai és vallási funkcióit. A papság, különösen a főpap (Willaq Umu), kulcsszerepet játszott, hiszen a vallás és politika elválaszthatatlan volt.[11][12][4]

Az ayllu képezte a társadalom alapegységét – egy kiterjesztett családi-közösségi struktúrát, amelynek tagjai közös őstől származtatták magukat. Az ayllu tagjai kollektíven művelték a földet, gondozták az állatokat, és részt vettek a mit’a rendszerben, amely a birodalmi munkaszolgáltatás formája volt. Cserébe az állam biztosította számukra az élelmezést, védelmet és szociális ellátást.[12][13][4]

Mérnöki csodák: Az infrastruktúra, ami összetartotta a birodalmat

Az úthálózat: Qhapaq Ñan

Qhapaq Ñan - ősi inka kőút az Andokban Ősi kőút a Qhapaq Ñan úthálózatból, az Tahuantinsuyu Birodalom kiterjedt hálózatának része az Andok hegységben.

A Tahuantinsuyu egyik legnagyobb vívmánya a Qhapaq Ñan, az andin úthálózat volt, amely több mint 40 000 kilométert ölelt fel. Ez a rendszer négy fő útvonalból állt, amelyek Cusco főterétől indultak, és összekapcsolták a birodalom távoli részeit.[7][8][14][15]

Az utak építése rendkívüli mérnöki teljesítményt jelentett. A hálózat átvágott a Andok havas csúcsain 6000 méter magasan, áthaladt forró esőerdőkön, termékeny völgyeken és kopár sivatagokban. Az inka mérnökök változatos építési technikákat alkalmaztak: lépcsőket vágtak a sziklába, kőburkolatot fektettek, hidakat építettek és vízelvezetést létesítettek.[8][15][16][7]

Az úthálózat mentén tambo néven ismert pihenőhelyeket, raktárakat és vallási helyszíneket létesítettek. Az utak katonai, kereskedelmi és adminisztratív célokat szolgáltak, lehetővé téve az chasqui futárok számára, hogy üzeneteket szállítsanak a birodalom egyik végétől a másikig.[15][17][7][8]

Qhapaq Ñan térkép - az inka úthálózat az Andokban Az inka birodalom úthálózata, a Qhapaq Ñan térképen ábrázolva. A több ezer kilométeres útrendszer az Andok hegyvonulatait kötötte össze, összekapcsolva az inka birodalom főbb városait és tartományait.

Építészeti mesterművek: Machu Picchu és Sacsayhuaman

A tahuantinsuyuk építészete ma is ámulatba ejti a világot. Machu Picchu, amelyet Pachacutec uralkodó építtetett a 15. században, tökéletes példája az inka mérnöki zsenialitásnak. A város 2430 méter magasan helyezkedik el egy hegyhátán, és olyan precízen illeszkedő kövekből épült, hogy habarcs használata nélkül is több mint öt évszázada áll.[18][19][20]

Sacsayhuaman inka erőd - hatalmas kőfalak Cusco közelében Sacsayhuaman kőfalai, bemutatva az inkák fejlett kőművességét és mérnöki tudását.

Az ashlar kőművesség – ahol minden követ úgy faragtak, hogy tökéletesen illeszkedjen a másikhoz – nemcsak vizuálisan lenyűgöző volt, hanem földrengésálló tulajdonságokkal is rendelkezett. A kövek összetett kapcsolódása lehetővé tette, hogy földrengés esetén enyhén elmozduljanak, majd visszahelyezkedjenek eredeti pozíciójukba.[16][19][20][18]

Sacsayhuaman, Cusco felett magasodó erőd szintén az inka építészet remeke. Hatalmas, szabálytalan alakú kövei – némelyikük több mint 100 tonnás – annyira pontosan illeszkednek, hogy egy kés pengéje sem fér közéjük. Az 1450-es évek földrengése után az inkák megváltoztatták építészeti módszereiket, bevezetve a trapéz alakú nyílásokat és a befelé dőlő falakat, amelyek még nagyobb stabilitást biztosítottak.[20][21][16][18]

A Machu Picchu építése során az inkák különös figyelmet fordítottak a vízelvezetésre – a kutatások szerint az építési erőfeszítések 60%-a a föld alatti munkálatokra ment, beleértve az alapozást és a drenázst. Ez a láthatatlan infrastruktúra tette lehetővé, hogy az építmények túléljék az évszázadokat.[16][20]

Machu Picchu - ősi inka város a perui Andok magasában Machu Picchu, az inkák ősi városa a perui Andok magasában, kőfalaival és teraszaival az inka civilizáció lenyűgöző emléke.

A quipu: Az elveszett tudásrendszer

Az egyik legtalányosabb inka vívmány a quipu (vagy khipu) volt – egy csomózott zsinórokból álló információrögzítő rendszer. Mivel a tahuantinsuyuknak nem volt írásrendszerük a hagyományos értelemben, a quipuk töltötték be ezt a szerepet.[22][23][24][25]

A quipuk pamutból vagy kamelida szőrből készültek, különböző színűre festették őket, és csomókat kötöttek rájuk. A csomók pozíciója és típusa tizedes számrendszert alkotott, amellyel számokat rögzítettek. A quipucamayoq – a quipu szakértők – képesek voltak leolvasni ezeket a csomózott üzeneteket, amelyek adóbevételeket, népszámlálási adatokat, raktárkészleteket és katonai információkat tartalmaztak.[23][24][26][22]

Quipu - inka csomózott zsinór rendszer adatrögzítéshez Quipu, az inka civilizáció által használt csomózott zsinór rendszer adatok rögzítésére és kommunikációra.

A modern kutatások szerint a quipuk nemcsak számokat, hanem esetleg narratív információkat is tartalmazhattak. Különböző változók – mint a szín, a szálak csavarodási iránya, a csomók távolsága – mind-mind információt kódolhattak.[24][26][27][23]

Sajnos a spanyol hódítás során több ezer quipút megsemmisítettek. Az extirpáció – a bálványimádás kiirtására irányuló kampányok – során a spanyolok nyilvánosan elégették ezeket az eszközöket, pogány tudás hordozóiként bélyegezve őket. Ez a kulturális pusztítás visszafordíthatatlan veszteséget jelentett: a quipu-rendszer teljes megértése soha nem állítható már helyre.[26][27][28][29][23][24]

A leigázás: Hogyan esett el a birodalom

Francisco Pizarro útja a hódításhoz

Francisco Pizarro 1478 körül született Trujillóban, Spanyolországban, szegény körülmények között. Sosem tanult meg írni-olvasni, és fiatalon szerencsét próbált az Újvilágban. 1502-ben indult el a Nyugat-Indiákra, majd 1509-ben csatlakozott Alonso de Ojeda expedíciójához Kolumbiába.[30][31][32]

1513-ban Vasco Núñez de Balboa főhadnagyaként részt vett a Panamai-földszoros átkelésében, amikor európaiként elsőként pillantották meg a Csendes-óceánt. Panama kormányzója, Pedrarias Dávila szolgálatában állt, aki később megbízta Pizarrót, hogy tartsa le Balboát árulás vádjával – 1519 januárjában Balboát kivégezték.[31][32][33][30]

Panamában Pizarro hallott a dél felé található, aranyban gazdag területről. Két társával – Diego de Almagróval, egy katonával, és Hernando de Luquéval, egy pappal – 1524-ben indult első expedíciójára. Ez a vállalkozás kudarcba fulladt: rossz időjárás, éhezés és ellenséges bennszülöttek támadásai kényszerítették őket visszatérésre. Almagro egy nyílvesszőtől elvesztette egyik szemét.[32][34][30][31]

Az 1526-os második expedíció sikeresebb volt. Bartolomé Ruiz, egyik hajósuk, egy kereskedőhajót fedezett fel, amely szőtt anyagokat és nemesfémeket szállított Peruból. Amikor azonban újabb utánpótlásért kellett visszatérni Panamába, az új kormányzó, Pedro de los Ríos, fel akarta oszlatni az expedíciót. Pizarro állítólag kardját a homokba rajzolva vonalat húzott, és azokat hívta, akik gazdagságot és dicsőséget akarnak. A „híres tizenhárom” úgy döntött, marad – ők folytatták az utat Tumbes erődjéig, ahol hírt hallottak a hatalmas Inka Birodalomról.[34][31][32]

1528-ban Pizarro hazatért Spanyolországba, hogy V. Károly császártól engedélyt kérjen a hódításra. 1529 júliusában kinevezték Nueva Castilla kormányzójává, és megkapta a vice-királyokkal egyenértékű jogköröket. 1531 januárjában indult harmadik útjára – egyetlen hajóval, 180 emberrel és 37 lóval.[33][30][31][32]

Francisco Pizarro - spanyol konkvisztádor, az Inka Birodalom meghódítója Francisco Pizarro, az Inka Birodalmat meghódító spanyol konkvisztádor portréja.

A polgárháború: Atahualpa útja a hatalomhoz

Miközben Pizarro közeledett Peru partjaihoz, a Tahuantinsuyu Birodalom önmagát marcangolta egy pusztító polgárháborúban. Huayna Capac, a tizenegyedik Sapa Inka 1527-ben halt meg – valószínűleg a spanyolokkal érkező himlőjárványban – és vele együtt trónutódja, Ninan Cuyochi is.[35][36][37][38]

Huayna Capac hagyományokat sértő döntést hozott: birodalmát két fia között osztotta fel. Huascar (1495-1532) örökölte a Sapa Inka címet és Cuscót, a déli birodalmat, míg Atahualpa (1502-1533) a hadsereget kapta, és Quitóból kormányozta északi tartományokat.[36][37][39][38][35]

Ez a megosztás békésen soha nem működhetett volna. Huascar gyanakodva figyelte Atahualpa katonai erejét, és úgy érezte, fenyegetést jelent hatalmára. 1529-30 körül Huascar csapatot küldött, hogy foglalják el Quitót. Kezdetben sikeresnek tűnt: állítólag elfogták Atahualpa-t Tomebamba közelében, de ő megszökött és visszatért Quitóba.[37][39][38]

Atahualpa ellentámadást indított. Két tábornoka – Chalcuchimac és Quisquis – délre vonult Huascar ellen, míg Rumiñahui megvédte Quitót. 1531-ben a chimborazói csata döntő fordulatot hozott: Atahualpa serege elsöprő győzelmet aratott. A csata Huascar támogatóit meggyengítette, sokan pártot váltottak.[39][38][37]

1532-ben, Cusco közelében az utolsó nagy ütközetben Huascar seregét megsemmisítették, magát Huascar-t pedig foglyul ejtették. Atahualpa ezzel végre egyeduralkodóvá vált – ám győzelme rövid életű volt. Ugyanebben az évben különös hírt kapott: szakállas, világos bőrű idegenek érkeztek birodalma határaihoz.[38][36][37][39]

Atahualpa - az Inka Birodalom utolsó szabad uralkodója Atahualpa, az inkák tizennegyedik uralkodója.

Cajamarca csapdája: A végzetes találkozás

1532 november 15-én, Cajamarca városában történt meg a találkozás, amely megpecsételte a Tahuantinsuyu sorsát. Francisco Pizarro és mindössze 168 spanyol katonája szembekerült Atahualpa uralkodó közel 80 000 fős seregével.[40][41][42][43]

Atahualpa, aki éppen befejezte testvérével folytatott polgárháborúját, nem tekintette komoly fenyegetésnek a kis spanyol csapatot. A spanyolok találkozót kértek Cajamarca főterén, és Atahualpa – magabiztosan, fegyvertelen kíséretével – elfogadta a meghívást. Valószínűleg kíváncsiság vezette: ezek az idegenek állítólag az „Inti fiai” (a Nap gyermekei), talán istenek.[33][41][42][43][40]

A főtéren a domonkos Vicente de Valverde atya a Bibliával és kereszttel közeledett Atahualpa felé, tolmácson keresztül keresztény hitre való áttérésre és a spanyol uralom elismerésére szólítva fel. Amikor Atahualpa megvizsgálta a könyvet, majd a földre dobta – mondván, nem „beszél” hozzá –, ez volt Pizarro számára a jelzés a támadás megindítására.[41][42][43]

Hirtelen ágyúdörgés tört ki, harangok szólaltak meg, és rejtőzködő lovasok rohantak elő. Az inkák, akik soha nem láttak lovat vagy fegyvert, pánikba estek. Atahualpa hordszékének hordozóit levágták – egyesek csonkjaikkal is próbálták felemelve tartani urukat. A mészárlás alig fél óráig tartott, több ezer inka harcost öltek meg, miközben a spanyolok között nem volt egy halálos áldozat sem. Pizarro személyesen ragadta meg Atahualpa-t, amikor egy spanyol katona megpróbálta megölni – felismerte értékét élő túszként.[43][40][41]

A világ legnagyobb váltságdíja

Fogságában Atahualpa fantasztikus ajánlatot tett: megtölti arannyal azt a termet, ahol fogva tartják, egyszer, és ezüsttel kétszer, a karja magasságáig. A terem 6,7 méter hosszú és 5,2 méter széles volt, a vonal 2,75 méter magasan húzódott.[44][45][46]

A tahuantinsuyu nép szerte a birodalomból hordta a kincseket Cajamarcába. Aranytányérokat, állat- és növényutánzatokat, ivóedényeket, Coricancha templomból származó aranylemezeket – minden értéket összegyűjtöttek. Az összegyűjtött kincs, miután beolvasztották standard rúddá, több mint 6 tonna aranyat és körülbelül 12 tonna ezüstöt tett ki. Mindez mai értéken körülbelül 400 millió dollárt (380 millió eurót) jelentett.[33][40][45][46][47][44]

Miközben Atahualpa fogságban volt, parancsot adott tábornokainak, hogy végezzenek Huascar-ral – félve, hogy a spanyolok őt használhatnák ellene bábként. Huascar-t és családját kivégezték Atahualpa parancsára.[36][48]

Pizarro azonban soha nem szándékozott betartani ígéretét. 1533 júliusában, hamis vádak alapján – köztük Huascar meggyilkolása, bálványimádás és lázadás szítása – Atahualpa-t halálra ítélték. Július 26-án Vicente de Valverde atya alkut ajánlott neki: ha elfogadja a keresztséget, máglyahalál helyett garrotte-tal végzik ki. Atahualpa rémülten elfogadta – az inkák hitték, hogy ha elégetik a testet, a lélek nem juthat el a túlvilágra. Megkeresztelkedése után fojtóeszközzel végezték ki, így teste megőrződött. Holttestét keresztény szertartás szerint temették el, de később követői titkos helyre szállították.[36][38][48][44]

Atahualpa halálával a Tahuantinsuyu vezetés nélkül maradt. A spanyolok gyorsan kihasználták a vákuumot: elfoglalták Cuscót, báburaalkodókat állítottak, és megkezdték a birodalom szisztematikus kifosztását. Amit évszázadok alatt épített fel a tahuantinsuyu nép – a mit’a munkaszervezés, a kölcsönösség rendszere, a közösségi gazdálkodás –, azt a spanyolok saját céljaikra fordították, de az eredeti filozófiát teljesen kifordítva.

A spanyol elnyomás rendszere

A mit’a eltorzítása: Kölcsönösségből kizsákmányolás

A tahuantinsuyuk eredeti mit’a rendszere a kölcsönösség (ayni) és a kollektív munka (minka) andin filozófiáján alapult. Minden nagykorú férfi 15-50 év között évi néhány hónapot dolgozott állami projekteken – utak, teraszok, templomok építésén, vagy állami földeken. Ez nem rabszolgaság volt: a munkások cserébe ellátást, ruhát, eszközöket és védelmet kaptak az államtól. Az ayllu közösségek rotációs rendszerben küldték tagjaikat, így a helyi mezőgazdasági munka folytatódhatott.[49][50][51][52][53]

A mit’a szent kötelességként működött – a közösség iránti felelősségvállalás részeként, nem kényszerként. Az állam gondoskodott a mitayók családjáról szolgálatuk alatt, így biztosítva a rendszer fenntartható működését. Ez lehetővé tette a Tahuantinsuyu számára, hogy hatalmas infrastruktúrát építsen ki emberi koordináció és közösségi erőfeszítés által – kerekek, igavonó állatok vagy pénz nélkül.[51][52][53][49]

A spanyolok azonban eltorzították és kizsákmányolták ezt a rendszert. Az encomienda rendszer alapján egyes spanyolok jogot kaptak, hogy bizonyos területek bennszülötteitől adót és munkát követeljenek, cserébe állítólagos “civilizálásukért” és térítésükért. A gyakorlatban ez rabszolgaságot jelentett más néven.[13][54][55][56][57]

A koloniális mita különösen kegyetlen volt. Viceroy Francisco de Toledo 1573-ban újraszervezte ezt a rendszert. Tizenhat andin tartomány lakóinak egyheted részét – 18-50 év közötti férfiakat – kényszerrel sorozták be bányamunkára: Potosíban 12 hónapra, Huancavelicában 2 hónapra. Az eredeti ayni kölcsönösség eltűnt – a munkások fizetést nem kaptak, csak minimális ellátást, és sokan halálos ítéletnek tekintették ezt a szolgálatot.[58][55][59][60][61]

Spanyol hódítás - konkvisztádorok és őslakosok a gyarmati Peruban Történelmi ábrázolás: spanyol konkvisztádorok őslakosokat kényszerítenek munkára a gyarmati Peruban, a brutális encomienda rendszer illusztrálása.

Potosí: A hegy, amely embereket eszik

A bolíviai Cerro Rico hegyben 1545-ben fedezték fel a Föld egyik leggazdagabb ezüstlelőhelyét. Potosí gyorsan a gyarmati világ legnagyobb ipari komplexumává vált – a 16. században 150 000 lakosa volt, több mint akkori Londonnak vagy Párizsnak.[62][63][64][65]

A bányászat körülményei pokoliak voltak. A munkások oxigénszegény környezetben dolgoztak 4800 méter magasan, gyakran előfordultak balesetek és beomlások. A legnagyobb gyilkos azonban a silicosis volt – a kőpor belélegzéséből származó tüdőbetegség, amely 40 éves korra ölt.[61][65][66][62]

Cerro Rico - történelmi ezüstbánya Potosíban, Bolívia A történelmi Cerro Rico ezüstbánya látképe Potosíban, Bolíviában, bemutatva a bányászati teraszokat és környező épületeket.

Toledo alkirály 1573-ban intézményesítette a mit’a rendszert Potosíban. Tizenhat tartományból 13 000 munkást osztottak be folyamatosan bányákba, ércdarálókba vagy városi feladatokra. A Titicaca-tó melletti Chucuito közösségnek például 2000 munkást kellett küldenie – akik családjukkal és 10-10 lámájukkal együtt 300 mérföldet utaztak két hónapon át. Ez összesen 7000 embert és 30 000 állatot jelentett útközben – egy vándorló várost.[58][55]

A becslések szerint több millió ember halt meg a potosíi bányákban a gyarmati időszak alatt. Bár a legendás „nyolcmillió halott” valószínűleg túlzás, a legújabb kutatások „több tízezer” halálesetre utalnak csak a mitayók körében. Az igazi szám valószínűleg valahol ezen értékek között van, de még a konzervatívabb becslések is szörnyű emberi tragédiát mutatnak.[65][66][62]

A higanyfeldolgozás – amelyet az ezüst kinyeréséhez használtak – további mérgezéseket okozott. A Huancavelica higany bányái szintén sok áldozatot követeltek.[67][61][62]

Gyarmati kényszermunka - őslakos munkások a spanyol Peruban Gyarmati kori őslakos munkások fémműveskedés közben – részletes történelmi metszet a spanyol gyarmati kényszermunkáról Peruban.

A kincsek Európába áramlása

1500 és 1650 között Spanyolország 180 tonna aranyat és 16 000 tonna ezüstöt szállított Amerikából. Ez háromszorosára növelte az európai ezüstkészleteket.[68][69][70]

A kincseket a galeón flották szállították, amelyeket széles körben ezüstflottáknak neveztek. Potosíban 1574-ben alapítottak pénzverdét, ahol ezüstrudakból “peso de ocho” (nyolc reálos) érméket vertek. Ezek az ezüstpénzek 27 gramm súlyúak voltak, 916 ezrelék finomságú ezüstből, így körülbelül 25 gramm tiszta ezüstöt tartalmaztak. A pénzérme hercegi címerrel, kereszttel, oroszlánokkal és várakkal volt díszítve, valamint a “P” betűvel a potosíi származásra utalva.[71][58][72][69]

Ez a hatalmas vagyonbeáramlás globális gazdasági változásokat indított el. A spanyol peso de ocho de facto nemzetközi pénzügyi standarddá vált magas ezüsttartalmának köszönhetően. Az ezüst Európából Ázsiába is eljutott, különösen Kínába, amely óriási mennyiségű ezüstöt fogadott el fizetőeszközként.[72][69][71]

Európai fényűzés inka áron

Az amerikai ezüst finanszírozta a spanyol koronát, amely ezt folyamatos európai háborúkra költötte. A spanyol birodalom függősége az ezüsttől paradox módon gazdasági hanyatláshoz vezetett – az ún. holland betegséghez. Mivel könnyű volt importárukhoz jutni, Spanyolország nem fejlesztette saját iparát, így amikor az ezüst elapadt, lemaradt más európai nemzetektől.[63][64][73][74][75]

Az ezüst lehetővé tette a spanyol arisztokrácia számára, hogy kínai selymet, európai luxuscikkeket és egzotikus árukat vásároljon. Ezüstedények – egykor királyok kiváltsága – a 17. században már a nemesség háztartási tárgyaivá váltak.[69][74][63]

Kulturális népirtás: A lélek gyarmatosítása

Vallási üldöztetés és a Coricancha sorsa

A Coricancha – kecsua nyelven „Arany Udvar” – a Tahuantinsuyu legszentebb temploma volt Cuscóban. A komplex falait arany- és ezüstlemezek borították, isteni fényt szimbolizálva.[76][77][78][79][80]

1533-ban, amikor a spanyolok beléptek Cuscóba, megdöbbentek a templom pompájától. Leírások szerint minden fal arannyal borított volt, a templomkertekben aranynövények és -állatok álltak.[79][80][76]

A spanyolok kifosztották a templomot. A legenda szerint Coricancha aranyát Cajamarcába szállították Atahualpa váltságdíjának részeként. Pizarro a templomot a Domonkos Rendnek adta, amely lerombolta amit csak lehetett, és a Santo Domingo kolostort építette a romokra.[77][78][81][76][79]

Ez a rombolás nem csupán fizikai volt. A extirpación de idolatrías – a bálványimádás kiirtására irányuló kampányok – célja a tahuantinsuyu vallás teljes felszámolása volt. Templomokat romboltak le, quipukat égettek el, vallási szertartásokat tiltottak be.[28][29][60][82]

A spanyol krónikások szerint ezek az „idolák” elpusztítandó pogány tárgyak voltak. Ezért olvasztották be az arany- és ezüstszobrok többségét – elveszítve évszázadok kulturális és művészeti örökségét.[47][82][28]

A földrengések – 1650-ben, 1749-ben és 1950-ben – lerombálták a Santo Domingo templomot, de az inka falak sértetlenek maradtak, bizonyítva az inka építészet fölényét.[76][77][79]

A tahuantinsuyu identitás megtörése

A kulturális népirtás túlmutatott a templomromboláson. A spanyolok szisztematikusan irtották a tahuantinsuyu kulturális emlékezetét. Az inka mallki – mumifikált ősök tetemeit – elégették vagy meggyalázták.[83][84][60][85]

A mallkik központi szerepet játszottak a tahuantinsuyu kultúrában. Az ősök mumifikálása ősi andin hagyomány volt, amely az ayllu közösségeken belüli kötődést és tiszteletet fejezte ki. A halottak testét kiszárítással vagy fagyasztással tartósították, magzati pozícióban elhelyezték, finom szövetekbe csomagolták. A királyi mumifikálás még kifinomultabb volt: belső szerveket eltávolították, a testet bebalzsamozták, a bőrt cserzették, és életszerű testtartásban megőrizték.[84][86][87][83]

A mumifikált ősöket élő lényeknek tekintették, akik továbbra is befolyásolják közösségük sorsát. Rendszeresen „konzultáltak” velük fontos döntések előtt, ételt és italt kínáltak nekik, és bevonták őket ceremóniákba – házasságokba, vetésekbe, aratásokba. A Sapa Inkák mumifikált testeit Coricancha szent kamráiban őrizték, ahol vagyonukkal és fegyverükkel vették körül őket. Napéjegyenlőségkor kivitték őket az Awkaypata főtérre, életkoruk szerint sorba rendezték, és díszes ruhákba, aranyékszerekbe öltöztették. Minden mumifikált uralkodónak volt saját kísérete, aki legyezővel állt mellette és “tolmácsolta” kívánságait.[86][88][83][84]

Amikor a spanyolok megsemmisítették ezeket a mumifikált ősöket, nemcsak testeket égettek el – szétzúzták a tahuantinsuyuk kapcsolatát múltjukkal, identitásukkal és közösségi emlékezetükkel. A mallkik pusztítása megfosztotta az ayllukat spirituális vezetőiktől és a földdel való szent kapcsolatuktól. Ez a veszteség talán még fájdalmasabb volt, mint az arany elrablása – hiszen az ősök visszahozhatatlanul elvesztek.[87][89][90][60][85][83][84][86]

A huacák – szent helyek és tárgyak – megsemmisítése célja volt minden spirituális kapcsolat megszakítása a régi világgal.[28][29]

Ugyanakkor a spanyolok pragmatikusak voltak. A kecsua nyelv tanítását folytatták, de evangelizációs célból. Bizonyos inka nemeseket megtartottak – mint bábokat a népük feletti uralom fenntartásához.[82][91]

A felkelések: Ellenállás a sötétségben

Manco Inca és a neo-inka állam

Manco Inca Yupanqui, akit először a spanyolok báburaalkodóként ismertek el 1533-ban, hamarosan fellázadt a megaláztatások és visszaélések miatt.[91][92][93]

Manco Inca - az inka ellenállás vezére a spanyol hódítók ellen Manco Inca művészi ábrázolása, a spanyol hódítás elleni inka ellenállás kulcsfigurája, hagyományos királyi öltözetben.

1536 húsvétján Manco megszökött Cuscóból egy csellel: hatalmas kincset ígért Hernando Pizarrónak, amiért el kellett hagynia a várost az „elásott aranyért”. Miután kiszabadult, hatalmas sereget gyűjtött – becslések szerint 100 000 - 200 000 harcost –, és ostrom alá vette Cuscót.[92][93][94][91]

Tíz hónapig tartó harc után, amikor spanyol erősítések érkeztek Chiléből Diego de Almagro vezetésével, Manco kénytelen volt visszavonulni. Nem adta azonban fel. Visszavonult Vilcabambába, a Cusco északkeleti részén, az esőerdő szélén fekvő hegyi menedékbe, és ott megalapította a neo-inka államot.[93][94][95][96][91][92]

Vilcabamba romjai - az utolsó inka állam fellegvára az Andokban Kőromok Vilcabambában, a neo-inka állam utolsó fellegvára az Andok hegységben.

Vilcabamba hegyi menedék - az inka ellenállás utolsó bástyája Vilcabamba romjai, az inka civilizáció utolsó menedéke egy hegyi völgyben.

Vilcabamba természetes erődítményt alkotott. Meredek szakadékok, sűrű erdők és hozzáférhetetlen hágók vették körül. Innen Manco gerillaharcot folytatott a spanyolok ellen közel egy évtizeden át.[91][92][93][95][97]

1545-ben Manco trágikusan halt meg: Almagro-párti spanyol menekültek gyilkolták meg, akiknek menedéket adott. Halála után fiai folytatták az ellenállást: Sayri Tupac, Titu Cusi Yupanqui és Tupac Amaru I.[92][95][98][91]

Tupac Amaru I: Az utolsó uralkodó

Tupac Amaru I (1545-1572) volt a neo-inka állam utolsó vezetője. 1571-ben került hatalomra, amikor bátyja, Titu Cusi meghalt.[85][97][98]

Időzítése szerencsétlen volt. Az új alkirály, Francisco de Toledo, elhatározta, hogy véget vet a vilcabambai ellenállásnak. Ürügyet egy spanyol követ meggyilkolása szolgáltatott – bár Tupac Amaru valószínűleg ártatlan volt ebben.[60][97][98][85]

1572-ben Toledo csapatokat küldött Vilcabamba ellen. Hónapokon át tartó hajtóvadászat után, szeptember 21-én elfogták Tupac Amarut a dzsungelben, amikor felesége szülni készült.[97][98][85]

Cuscóba hurcolták, ahol rögtönzött per után halálra ítélték. Kivégzését 10 000 - 15 000 ember nézte végig a főtéren 1572. szeptember 24-én. Öt tábornokát felakasztották, Tupac Amarut lefejezték.[98][99][85][97]

Utolsó szavai legendává váltak: “Ccollanan Pachacamac ricuy auccacunac yahuarniy hichascancuta” – „Pachamama, tanúsítsd, hogyan ontják ellenségeim a véremet”.[100][85]

Tupac Amaru fejét lándzsára tűzték és kiállították a vesztőhely mellett. Toledo parancsára az inka mumifikált uralkodók maradványait is elégették. A neo-inka állam véget ért – de a szimbólum, amit Tupac Amaru képviselt, túlélte halálát.[99][101][85][98]

Tupac Amaru II: A legnagyobb felkelés

Több mint kétszáz évvel később, 1780-ban egy újabb Tupac Amaru állt a spanyol elnyomás ellen. José Gabriel Condorcanqui, gazdag és művelt curaca, aki Tupac Amaru I leszármazottjának vallotta magát, felvette az ősi uralkodó nevét.[101][102][103][104]

1780 november 4-én Tupac Amaru II elrabolta Antonio de Arriaga corregidort, aki köztudottan kizsákmányolta az őslakos népességet. November 10-én nyilvánosan felakasztotta őt egy fekete rabszolga segítségével – ez volt a felkelés szimbolikus kezdete.[103][105][106][101]

Tupac Amaru II követelései forradalmiárak voltak. Először Dél-Amerikában ő kérte a teljes függetlenséget Spanyolországtól és monarchiájától. Először ő rendelte el a fekete rabszolgaság megszüntetését Latin-Amerikában, 1780. november 16-án.[100][104][101]

A felkelés gyorsan terjedt. Tupac Amaru 40 000 - 60 000 követőt gyűjtött maga köré, beleértve quechuákat, aymarákat és meszticeket. Felesége, Micaela Bastidas, saját zászlóalját vezette.[104][107][101][103]

1780 november 18-án megtörtént az első nagy győzelem Sangarara mellett, azonban amikor megpróbálták bevenni Cuscót 1780 decemberében, a védelem túl erősnek bizonyult.[107][108][103][104]

1781 tavaszán a spanyol ellentámadás sikeres volt. Tupac Amarut és családját 1781. április 6-án elfogták, egy őslakos loyalista asszony árulása révén, akinek családját a lázadók megölték.[101][103]

A legkegyetlenebb kivégzés

Amit 1781. május 18-án hajtottak végre Cuscóban, az a történelem egyik legbrutálisabb kivégzése volt.[100][101][103][104]

Először Tupac Amarut kényszerítették, hogy végignézze családtagjai kivégzését: feleségét Micaela Bastidas-t, idősebb fiát, nagybátyját, sógorát és társait. Mindannyiuknak kitépték a nyelvét kivégzésük előtt.[101][103][104][100]

Ezután Tupac Amaru nyelvét is kitépték. Végtagjait négy lóhoz kötözték, amelyek ellenkező irányba húztak. Amikor ez nem volt képes szétszakítani testét – állítólag olyan erős volt –, lefejezték.[103][104][109][100][101]

Kilencéves fia, Fernando, kénytelen volt végignézni az egészet, mielőtt Spanyolországba deportálták és bebörtönözték. A holttesteket szétosztották a királyság különböző részeire, figyelmeztetésül.[104][101][103]

De a felkelés nem halt meg Tupac Amaruval. Unokatestvére, Diego Cristóbal folytatta a harcot 1782-ig. És bár végül leverték, az 1780-83-as felkelés mély nyomot hagyott: a gyarmati hatalom törékenységét bizonyította.[102][107][101][103]

Egyéb felkelések és mozgalmak

Tupac Amaru II felkelése nem volt elszigetelt eset. Az Andok régió számos lázadást látott a 18. században.[107][110][111]

Túpac Katari felkelést vezetett Felső-Peruban (mai Bolívia) 1780-81-ben, szinkronban Tupac Amaru II mozgalmával. A Katari testvéreket végül elfogták és kivégezték.[101][103][107]

Juan Santos Atahualpa 1742-52 között sikeres lázadást vezetett a Perui Yungas régióban. Ő is Atahualpa reinkarnációjának nyilvánította magát, és a Asháninka törzs támogatásával sikeres gerillaharcot folytatott. Juan Santos felkelése annyira sikeres volt, hogy a spanyolok feladták a terület újbóli megszerzését, és az őslakos törzsek függetlenek maradtak a gyarmati időszak végéig.[112]

A 18. század végén számos kisebb felkelés zajlott a Bourbon reformok ellen, amelyek új adókat és adminisztratív változásokat vezettek be. Ezek a lázadások – bár gyakran elnyomták őket – bizonyították a lakosság folyamatos elégedetlenségét.[110][111][107]

Következtetés: Örökség és emlékezet

A Tahuantinsuyu története egyszerre példázza az emberi civilizáció nagyszerűségét és a gyarmatosítás kegyetlenségét. Egy nép, amely híd nélkül kötötte össze a szakadékokat, útjait belevéste a hegyoldalakba, és csomózott zsinórokkal vezette birodalmát – ugyanez a nép kényszermunkában halt meg idegen bányákban, kultúrája szisztematikusan megsemmisült.

A Coricancha aranya európai hadiflottákat finanszírozott. A Potosí ezüstje megváltoztatta a világgazdaságot. De milyen áron? Milliók halála, kultúrák eltörlése, tudásrendszerek elvesztése – a quipu kódok, amiket soha nem fejtünk meg, a templomok aranyszobrai, amiket beolvasztottak, a mumifikált ősök, akiket elégettek.

Mégis, az ellenállás szelleme – Manco Incától Tupac Amaru II-ig – túlélte. Ezek az emberek nem voltak császárok császári birodalom élén. Népük vezetői voltak, akik a Napisten leszármazottjaiként próbálták megvédeni civilizációjukat. Bukásuk elkerülhetetlen volt a spanyol katonai fölény ellen, de küzdelmük emlékét nemzedékek őrizték.

Ma, amikor Machu Picchu teraszain állunk, vagy Sacsayhuaman falait nézzük, nem pusztán ősi romokat látunk. Egy civilizáció tanúi vagyunk, amely meghalt, de soha nem tűnt el teljesen. Az Andok népeinek arcában, nyelveiben, szokásaiban – ott él tovább a Tahuantinsuyu szelleme, dacol az idő és az elnyomás minden kísérletével szemben.