Blanche Monnier: 25 év fogság egy párizsi padláson

Franciaország történetének egyik legsötétebb családi tragédiáját jelentette Blanche Monnier esete, aki szinte egész felnőtt életét egy padlásszobában töltötte saját családja fogságában. A “Poitiers-i Fogoly” (La Séquestrée de Poitiers) néven elhíresült ügy nemcsak Franciaországot rázta meg 1901-ben, hanem az egész világot, és máig az emberi kegyetlenség és a társadalmi közöny szimbóluma maradt[1][2].

Blanche Monnier fiatalon és megtalálásakor.

A szépség, aki eltűnt

Blanche Monnier 1849 március 1.-én született Poitiersben egy jómódú, arisztokrata származású családba[1]. Apja, Charles-Émile Monnier, a Poitiers-i Bölcsészettudományi Kar korábbi dékánja volt, anyja Louise pedig egy konzervatív, royalista beállítottságú hölgy[1]. A család társadalmi státusza vitathatatlan volt - régi nemesi gyökerek, politikai befolyás és kulturális tekintély jellemezte őket.

Blanche fiatalkorában a helyi társaság egyik legkiválóbb tagja volt. Szépsége híres volt, és számos kérőt vonzott magához[1][2]. A társasági életben aktívan részt vett, zongorázott, és minden jel szerint boldog, beteljesült életet élt. Senki sem sejtette, hogy ez a ragyogó fiatal nő hamarosan szinte teljesen eltűnik a nyilvánosság elől.

1876-ban, 27 évesen Blanche beleszeretett Victor Calmeil-be, egy nála idősebb, protestáns vallású ügyvédbe[1][3]. A romantikus kapcsolat azonban súlyos problémákat okozott a családban. Anyja, Louise Monnier kategorikusan ellenezte a kapcsolatot, mert Calmeil-t “pénztelen ügyvédnek” tartotta, aki nem méltó a család társadalmi rangjához[1]. A Monnier család mélyen royalista és katolikus volt, míg Calmeil republikánus és protestáns - ez a vallási és politikai ellentét tovább mélyítette a szakadékot[3].

Az elzárás kezdete

Amikor Blanche kitartott szerelme mellett és ragaszkodott ahhoz, hogy feleségül menjen Calmeil-hez, anyja drasztikus lépésre szánta el magát. Louise Monnier fia, Marcel segítségével bezáratta Blanche-t a ház padlásszobájába, azzal a szándékkal, hogy addig tartja ott, amíg leánya meg nem változtatja a véleményét[1][2]. Ez a “büntetés” azonban soha nem ért véget.

A családi legendárium szerint Blanche “eltűnt” - egyesek szerint külföldre költözött, mások szerint meghalt[4]. Louise és Marcel nyilvánosan gyászolták Blanche elvesztését, miközben titokban fogva tartották a padláson[1]. A szomszédok és ismerősök elfogadták a különböző magyarázatokat, és senki sem gyanakodott arra, hogy egy ilyen tekintélyes család képes lenne saját családtagját évtizedekig fogva tartani.

A rejtett gondozás évei

A család egy Marie Fazy nevű ápolónőt alkalmazott Blanche gondozására 1872 és 1896 között - teljes 20 évig[4][6]. A bírósági tárgyaláson tanúk vallomása szerint ebben az időszakban Blanche-t rendszeresen megfürdették, szobáját tisztán tartották[4][7]. Marie Fazy odaadóan gondoskodott róla, sőt még ugyanabban a szobában is aludt vele[2].

Blanche mentális állapota azonban fokozatosan romlott. Meztelenül járkált a szobában, széttépte a ruháit, és erőszakos dührohamokat kapott, amelyek során bútorokat és tárgyakat tört össze[2][6]. Inkontinenciával küzdött, és gyakran önmaga és szobája tisztaságával sem törődött. Egy ács tanúvallomása szerint Blanche szobájának ajtaját is rendszeresen kellett javítani a kár miatt[2].

A pokol kezdete

Marie Fazy 1896-ban bekövetkezett halála[4][6] Blanche helyzetének katasztrofális romlásához vezetett. Louise Monnier nem fogadott fel új, tapasztalt ápolót - ehelyett fiatal, tapasztalatlan szobalányok sorát alkalmazta, akik nem tudták kezelni Blanche összetett mentális problémáit[6][7]. Az idős Louise egyre fösvényebb lett, megtagadta a tiszta ágyneműk és hálóruhák biztosítását, azt mondva, hogy Blanche úgyis elszakítaná vagy beszennyezné őket[7].

1899-ben Louise két fiatal szobalányt alkalmazott: Juliette Dupuis-t és Eugénie Tabeau-t[4][8]. Ők sem tudtak megfelelően gondoskodni Blanche-ról, aki egyre rosszabb állapotba került. Charles-Émile 1882-ben bekövetkezett halála után[1] Blanche-nak már nem maradt védelmezője a családban. Testvére Marcel tudott ugyan helyzetéről, és állítólag többször kérte anyját, hogy vigyék kórházba Blanche-t, de Louise mindig elutasította, mondván, hogy ez ellentétes lett volna meghalt férje akaratával[2][6].

A névtelen levél és a felfedezés

1901 május 23.-án a párizsi főügyész rejtélyes, névtelen levelet kapott[1][9]:

“Ügyész úr! Van szerencsém egy rendkívül súlyos esetet tudomására hozni. Egy hajadonról beszélek, aki Monnier asszony házában van bezárva, félig éhen hal és huszonöt éve rothadt szalmán él - egyszóval, saját szennyben.”[1]

A levél írójának személyazonossága mindmáig ismeretlen[10][11]. A spekulációk szerint valamelyik szobalány mesélhette el a helyzetet katonabarátjának[2][7], vagy esetleg maga Marcel küldte, aki végre meg akart szabadulni a tehertől[12]. Mások szerint az egyik új szobalány, Juliette vagy Eugénie lehetett a bejelentő.

Délután öt órakor Bucheton komisszár három ügynökkel érkezett a Monnier-házhoz[1][4]. A padlásszobához vezető ajtót láncokkal és lakattal lezárva találták. Amikor betörték az ajtót, borzasztó látvány tárult eléjük.

“Azonnal elrendeltük az ablak kinyitását. Ez nagy nehézségekkel járt, mert a régi, sötét színű függönyök nehéz porfelhőben hullottak le. Az ablaktáblák kinyitásához le kellett szerelni őket a jobb oldali zsanérjaikról. Amint a fény behatolt a szobába, azonnal észrevettük a hátsó részen, egy ágyon fekve, fejét és testét undorítóan koszos takaróval befedve, egy nőt, akit Mademoiselle Blanche Monnier-ként azonosítottunk”[4] - írta egy szemtanú.

A borzasztó felfedezés részletei

A 52 éves Blanche mindössze 25 kilogrammot nyomott a megtalálásakor[9][13]. Teljesen meztelenül, egy rothadt szalmamatrac tetején feküdt, exkrementumokkal, romlott ételmaradványokkal és bogarakkal körülvéve[1][9]. Haja hosszú volt, egészen a combjáig ért, körmei és lábkörmei abnormálisan hosszúra nőttek[2]. A szag olyan elviselhetetlen volt, hogy a rendőrök nem tudtak tovább maradni a vizsgálat folytatásához[9].

“Körülötte mindenhol egy kéreg képződött exkrementumokból, húsdarabokból, zöldségekből, halból és rothadt kenyérből. Osztrigahéjakat és bogarakat is láttunk, amelyek átfutottak Mademoiselle Monnier ágyán. A levegő olyan elviselhetetlen volt, a szoba bűze olyan átható, hogy nem tudtunk tovább maradni, hogy folytassuk a vizsgálatot”[2] - számolt be egy rendőr.

Blanche-t takaróba csavarva azonnal kórházba szállították. 25 év után először látott napfényt[9]. A kórházban, amikor megfürdették és ennivalót adtak neki, azt mondta: “Milyen csodálatos újra tisztának lenni és enni, és már nem börtönben lenni”[12].

A család sorsa

Louise Monnier-t azonnal letartóztatták. Mindössze 15 nappal később szívrohamban meghalt[1][14][15]. Az idős asszony nem mutatott megbánást tetteiért - állítólag utolsó szavai ezek voltak: “Ó, szegény Blanche-om!”[4], de máshol azt is idézik, hogy “Minek ez a felhajtás a semmiért” volt a véleménye[13][6].

Marcel Monnier-t szövetségességgel és erőszakban való bűnrészességgel vádolták meg[4][13]. 1901 október 7.-én kezdődött az öt napig tartó tárgyalása[13]. Bár eredetileg 15 havi börtönbüntetésre ítélték, fellebbezésre felmentették[1][14]. Akkoriban a francia büntető törvénykönyvben még nem létezett olyan jogszabály, amely kötelezné az embereket a veszélyben lévő személyek megsegítésére[4][15]. Marcel védői azzal érveltek, hogy ő nem volt a ház törvényes tulajdonosa és Blanche törvényes gyámja - az anyja volt[13][6].

Marcel a per után eladta az örökölt ingatlanokat és a Pireneusok egy kastélyában töltötte hátralévő éveit[4]. 1913-ban halt meg, ugyanabban az évben, mint nővére[16][17].

Blanche utolsó évei

A mentés után Blanche-t először a Hotel-Dieu kórházban kezelték Poitiersben[4][17], majd a Blois-i Pszichiátriai Kórházba szállították. Az orvosok több mentális betegséget diagnosztizáltak nála: anorexia nervosa, skizofrénia, exhibicionizmus és koprofília[12][15][5]. A 25 évnyi sötétségben töltött idő miatt extrém fényérzékenysége fejlődött ki[16].

Blanche Monnier megmentése után - szörnyű állapotban Blanche Monnier nem sokkal a 25 éves poitiers-i fogsága után, a La Vie Illustrée 19. századi fényképén ábrázolva.

Bár fizikailag valamelyest helyrejött, mentális állapota már nem javult jelentősen. A kórházban töltötte hátralevő éveit, ahol 1913 október 13.-án halt meg, 64 évesen[1][14][17]. A halotti anyakönyv szerint “ismeretlenségbe” halt bele[4][18].

A rejtélyes ápoló és a gondozás kérdései

Marie Fazy személye kulcsfontosságú Blanche történetében. Ez a nő 20 évig szentelte életét Blanche gondozásának[4][6]. A tárgyaláson tanúk vallottak arról, hogy Marie jótékony hatással volt Blanche-ra, megnyugtatta őt “őrültség” pillanataiban[2]. Mások szerint Marie alkoholista volt[2], de a források általában pozitívan emlékeznek meg róla.

Marie halála után Louise Monnier nem alkalmazott hasonlóan képzett ápolót, hanem tapasztalatlan szobalányokat, akik nem tudtak megbirkózni Blanche állapotával[6][7]. Ez a döntés vezetett Blanche körülményeinek végzetes romlásához az utolsó öt évben.

Victor Calmeil sorsa

Blanche szerelme, Victor Calmeil, aki miatt az egész tragédia elkezdődött, 1885-ben váratlanul meghalt[1][11][17]. Soha nem tudta meg, hogy mi történt menyasszonyával, aki nem hagyta el, hanem családja fogolyává vált szerelmükért. Calmeil halálával Blanche utolsó reménye is megszűnt arra, hogy valaki kívülről segítséget nyújtson neki.

A névtelen levél rejtélye

A bejelentő személyazonossága a mai napig megoldatlan rejtély marad[10][11]. A történészek különböző elméleteket fogalmaztak meg:

Marcel Monnier maga: Egyesek szerint ő küldte a levelet, hogy végre megszabaduljon a családi tehertől és anyja zsarnokságától[12].
A szobalányok egyike: Juliette Dupuis vagy Eugénie Tabeau mesélhette el a helyzetet valakinek, aki végül levélben jelentette be[2][7].
Katona barát: Az egyik szobalány katonabarátja írta a levelet[11][7].

Az anonimitás megőrzése lehetővé tette a bejelentőnek, hogy elkerülje a Monnier család bosszúját és a társadalmi következményeket.

Társadalmi hatások és következmények

Blanche Monnier esete hatalmas felháborodást keltett az 1901-es Franciaországban[1][13]. A sajtó szenzációként kezelte az ügyet, “Poitiers Élő Csontvázának” nevezve Blanche-t[4]. L’Illustration című lap még fotót is közölt róla, amely megdöbbenést keltett az egész országban[3][19].

Az ügy rávilágított a mentális betegséghez való korabeli hozzáállásra. A jómódú családok gyakran otthon “kezelték” mentálisan beteg rokonaikat, hogy elkerüljék a társadalmi megbélyegzést[2][20]. A szomszédok évekig hallották Blanche sikolyait, de senki sem lépett fel, mert elfogadták Louise magyarázatát, miszerint lánya “megőrült”[12][7].

André Gide 1930-ban “La Séquestrée de Poitiers” címmel regényt írt az esetről[21][22], amelyben Mélanie Bastian néven szerepeltette Blanche-t. Gide műve a polgári családok fojtogató légkörét kritizálta, és hozzájárult ahhoz, hogy az ügy újra a figyelem középpontjába kerüljön[19][23].

A jogi következmények

Blanche Monnier esete jelentős hatással volt a francia jogrendre. Az ügy rámutatott arra, hogy akkoriban nem létezett olyan törvény, amely kötelezné az embereket a veszélyben lévő személyek megsegítésére[15][8]. Marcel felmentése részben ennek volt köszönhető.

Az eset hozzájárult ahhoz, hogy később Franciaországban bevezették a “segítségnyújtási kötelezettség” (devoir de secours) jogintézményét[24][8]. A mai francia büntető törvénykönyv 223-6. cikkelye szerint bűncselekményt követ el az, aki szándékosan tartózkodik attól, hogy segítséget nyújtson veszélyben lévő személynek, ha ezt kockázat nélkül meg tudná tenni[8].

Következtetések

Blanche Monnier tragédiája több mint egy családi dráma - a korszak társadalmának tükörképe. Az ügy megmutatja, hogyan válhatnak a társadalmi konvenciók, az előítéletek és a mentális betegségekkel kapcsolatos tudatlanság a legkegyetlenebb elnyomás eszközeivé. A történet rávilágít arra is, hogy mennyi szenvedést okozhat a közöny és a “nem beleszólás” mentalitása.

A “Poitiers-i Fogoly” esete mindmáig figyelmeztet bennünket arra, hogy az emberi méltóság védelme mindannyiunk felelőssége, és hogy a társadalmi státusz vagy családi tekintély soha nem lehet mentség a kegyetlenség számára. Blanche Monnier emléke arra int, hogy soha ne forduljunk el akkor, amikor segítségre szorul valaki, még akkor sem, ha ez kényelmetlenséggel vagy társadalmi konfliktussal jár.

A történet végső tanulsága talán az, hogy a szeretet nevében elkövetett legkegyetlenebb tettek a legpusztítóbbak. Louise Monnier minden bizonnyal azt hitte, hogy lánya “javát” szolgálja, amikor megpróbálta megváltoztatni annak szíve választását. Az eredmény azonban egy olyan tragédia lett, amely nemzedékek óta figyelmeztet az emberi természet legsötétebb oldalára.