Jeffrey Dahmer: A milwaukee-i kannibál

Jeffrey Lionel Dahmer az amerikai bűnügyi történelem egyik legijesztőbb alakja, aki 1978 és 1991 között tizenhét fiatal férfit és fiút gyilkolt meg és darabolt fel. A “milwaukee-i kannibálként” vagy “milwaukee-i szörnyetegként” ismert Dahmer bűnei a tudatos ragadozó viselkedést nekrofíliával, kannibalizmussal és az emberi maradványok rendszerszerű konzerválásával kapcsolták össze. 1991 júliusi elfogása nemcsak egy ember torzulását, hanem a rendészet hibáit is feltárta, tárgyalása pedig mérföldkő lett a mentális betegségekről, a felelősségről és a gonosz természetéről szóló vitákban. Ez annak a története, hogyan lett egy sérült gyerekből számító gyilkos, és hogyan ért véget a terrorja.[1]

Jeffrey Dahmer rendőrségi fotója Jeffrey Dahmer, a milwaukee-i kannibál rendőrségi fotója

Megtört kezdetek: gyermekkor és családi traumák

Jeffrey Lionel Dahmer 1960. május 21-én született Milwaukee-ban, Wisconsin államban Lionel Herbert Dahmer, a Marquette Egyetem kutató vegyésze és Joyce Annette Flint távgépírótanár első gyermekeként. Már a fogantatás pillanatától anyai betegségek és családi működészavar árnyékolta be az életét. Joyce a terhesség alatt súlyos szorongással, depresszióval és rohamokkal küzdött, ezért naponta körülbelül 26 féle gyógyszert szedett, köztük morfiumot, barbiturátokat és fenobarbitált. Apja később azt feltételezte, hogy ez a terhesség alatti gyógyszerözön megváltoztathatta a magzat fejlődő agyát, és hozzájárulhatott későbbi kórképéhez.[1][2][3][4]

A Dahmer-családra a felszínen normálisnak tűnő, valójában érzelmileg távolságtartó légkör volt jellemző. Lionel vegyészmunkájába temetkezve gyakran hiányzott otthonról. Joyce depresszióval és gyógyszerfüggőséggel küzdött, egyre több időt töltött ágyhoz kötve, állandó figyelmet követelve. Egyik szülő sem fordított érdemi időt elsőszülött fiára. Jeffrey később úgy emlékezett, már korán “bizonytalan volt a család szilárdságában”, és szélsőséges feszültségről, keserű veszekedésekről számolt be, amelyek mérgezték az otthoni légkört.[2][1]

Ismerősei szerint Dahmer négyéves koráig “energiával teli, boldog gyerek” volt. Aztán jött a traumatikus fordulópont: közvetlenül negyedik születésnapja előtt kettős lágyéksérv-műtétet hajtottak rajta végre. A családtagok és későbbi megfigyelők a beavatkozás után éles változást láttak viselkedésében. Az élénk kisfiú feltűnően visszahúzódóvá, elzárkózóvá és érzelmileg eltávolodottá vált. Pszichológusok később úgy vélték, ez a műtét és felépülési időszak korai jele lehetett annak a pszichés törésnek, amely egész életét meghatározta.[1][2]

1966 októberében a család Doylestownba, Ohio államba költözött, majd decemberben megszületett David, Jeffrey öccse. A helyzet keserű iróniája, hogy házasságuk addigra annyira megromlott, hogy Lionel és Joyce első gyermekükért sem rivalizáltak – egyszerűen nem küzdöttek érte. David születése után Lionel befejezte vegyészdiplomáját, és az akroni körzetben helyezkedett el analitikai vegyészként. A családot azonban továbbra is Joyce romló mentális állapota és a házaspár egyre élesebb konfliktusai tépázták.[5][1]

Jeffrey már egészen kicsi korától megszállottan érdeklődött a halál és a testek felépítése iránt. Négyévesen az apja észrevette, mennyire feldobta, hogy állatcsontokat találtak a ház alatt; ezeket “hegedűpálcikáinak” nevezte. Ami gyermeki kíváncsiságnak tűnhetett, sötétebb színezetet kapott, ahogy Jeffrey módszeres megszállottsággá fejlesztette. 1968 májusában a család ismét költözött – házasságuk óta immár hatodszor – Bath Township-be, Summit megyébe, egy másfél hektáros erdős telekre. Itt, a ház melletti kis kunyhóban Jeffrey elhullott rovarokat és kisállat-csontvázakat kezdett gyűjteni, formalinos üvegekben tartva őket – apja ezt tudományos érdeklődésnek látta, nem pedig fenyegető jelnek.[1]

Az apja által jó szándékkal adott vegyészeti leckék – hogyan kell csontokat fehéríteni és tartósítani – Jeffrey fejében groteszk módon torzultak el. Amit Lionel oktatásnak szánt, az későbbi áldozatai konzerválási technikáinak előkészítésévé vált. 1975-re Jeffrey döglött állatok iránti rögeszméje aktív meggyalázássá fajult. Lefejezett egy kutyát, testét fához szegezte, koponyáját karóra tűzte, és ezt a trófeát a ház mögötti erdőben mutogatta. Amikor később megmutatta egy barátjának a szörnyű látványt, azt hazudta, hogy csak “találta”, jelezve azt a manipulatív ravaszságot, amely felnőttkori bűneit is jellemezte.[2][1]

Serdülőkor: alkoholizmus és sötétülő fantáziák

Jeffrey Dahmer tinédzserkora lassú lejtmenetként bontakozott ki: magány, alkoholizmus és egyre torzultabb fantáziák. Az 1974-75 körül kezdődő revere-i gimnáziumi első évétől különc, visszahúzódó, aggasztó figurának tartották. Tizennégy évesen már súlyosan ivott, sört és töményet rejtett kabátjába, és nappal is iszogatott az iskolában. Amikor egy osztálytárs rákérdezett miért iszik, Dahmer hidegvérrel azt felelte: az ital “az orvosságom”.[1]

Jeffrey Dahmer középiskolai tablóképe, 1978

Serdülőként rájött, hogy meleg, ezt azonban a társadalmi stigma és saját bizonytalansága miatt titkolta. A korai tinédzserévekben rövid kapcsolata volt egy másik fiúval, de nem volt köztük közösülés. Még ez a halvány kapaszkodó sem tartotta meg a “normális” tinédzserélményekben. Fantáziái egyre inkább a teljesen alárendelt férfi partner feletti dominanciára és kontrollra összpontosultak. Idővel a kontrollfantáziák boncolás- és halálképekkel fonódtak össze – ugyanazokkal az obszessziókkal, amelyek gyermekkori állatgyűjtéseit is jellemezték.[2][5][1]

Tizenhat éves korára fantáziái tetté válhattak. Részletes tervet eszelt ki, hogy elkábítson egy általa vonzónak tartott futót, és szexuálisan használja a testét. Legalább egyszer baseballütővel rejtőzött bokorban, hogy lesből támadjon, de aznap a kiszemelt futó nem jelent meg. A terv meghiúsult, de ez volt az a kritikus küszöb, amikor a fantáziák a valóságba fordultak.[1]

Az iskolában bohócként vált ismertté, “Doing a Dahmer” néven emlegették beteges tréfáit. Kecskéhez hasonlóan bégetett, epilepsziás rohamokat vagy agyi bénulást imitált tantermekben és boltokban, néha pénzért, hogy alkoholra költhesse. Ezek a performanszok mások szenvedésének megvetését és a figyelem utáni mohóságát leplezték. Tanárai intelligensnek tartották, de látták növekvő érdektelenségét és az alkoholizmusból fakadó egyre kiszámíthatatlanabb viselkedését.[1]

Szülei házasságának felbomlása 1977-ben érte el mélypontját, 1978. július 24-én vált hivatalossá, és Jeffrey-t összezúzta. Anyja, Joyce – a bírósági végzés ellenére és anélkül, hogy Lionele-t értesítette volna – 1978 tavaszán elköltözött Daviddel Chippewa Fallsba rokonokhoz. Az apa is kiköltözött, átmenetileg motelben lakott. A frissen érettségizett, tizenhét éves Jeffrey egyedül maradt a családi házban. Később úgy mesélte, nem volt elég élelme, pénze, még működő hűtője sem. Pont abban az időszakban hagyták magára, amikor egy tinédzsernek a legnagyobb szüksége lenne útmutatásra és stabilitásra.[6][1]

Az első gyilkosság: Steven Hicks (1978)

Három héttel a 1978 májusi érettségi után Jeffrey Dahmer elkövette első gyilkosságát – ezt tizenhárom évig nem derítette fel a rendőrség, és mintául szolgált a következő tizenhárom évben tökéletesített módszeréhez. 1978. június 18-án az ohiói Bath Township közelében felvett egy stoppost, a tizennyolc éves Steven Mark Hicks-et, aki rockkoncertre igyekezett a Chippewa Lake Parkba. Dahmer “pár sör” ígéretével csalta a házába, kihasználva, hogy egyedül volt otthon.[1][7]

Ami ezután történt, megmutatta, milyen hideg számítás rejtőzött a felszín alatt. Későbbi vallomása szerint a félmeztelen Hicks látványa felkeltette szexuális vágyát, de amikor Hicks lányokról kezdett beszélni, Dahmer megértette, hogy bármilyen közeledését visszautasítaná. Több óra beszélgetés, ivás és zenehallgatás után Hicks távozni akart. Dahmer nem tűrte, hogy elveszítse az irányítást. Egy 4 és fél kilós súlyzóval hátulról kétszer fejbe ütötte a széken ülő Hicks-et. Miután a fiú elájult, a súlyzó nyelével megfojtotta, levetkőztette, majd mellkasát tapogatva maszturbált a holttest felett.[1]

Steven Hicks testének eltüntetése megmutatta azt a kézügyességet és türelmet, amit Dahmer sorozatgyilkosként fejlesztett. Órákkal később a pincébe vonszolta és módszeresen feldarabolta. Másnap lefejtette a húst a csontokról, a húst savban feloldotta, a maradékot a vécén lehúzta, a csontokat kalapáccsal porrá zúzta, és a hátsó erdőben szétszórta. Hicks nyakláncát és a boncolásnál használt kést a West Bath Road hídjáról a Cuyahoga folyóba dobta.[1]

Évekig senki nem tudta, mi történt Steven Hicks-szel. Családja kínzó bizonytalanságban élt, miközben a gyilkos szabadon járt közöttük. Ez a gyilkosság, amelyet Dahmer alig nagykorúan követett el, rögzítette a mintát: sebezhető fiatal férfit ígéretekkel vagy pénzzel lépre csalni, elkábítani vagy legyűrni, megölni, szexuálisan kielégülni a holttesten, majd módszeresen eltüntetni a maradványokat. Ez a sablon további tizenhat életbe került.

Elveszett évek: hadsereg, alkohol és első letartóztatások (1979–1987)

Hicks meggyilkolása után Dahmer élete látszólag közelebb került a “normálishoz” majdnem egy évtizedre. Apja, aggódva fia jövőjéért, 1979 januárjában a hadseregbe irányította. Dahmer az alabamai Annistonban, a Fort McClellan táborban kapott alapkiképzést, majd a texasi San Antonióban, a Fort Sam Houstonban egészségügyi szakasszisztensnek tanult. Itt időnként fegyelmi büntetéseket kapott italozás miatt, egyszeri engedetlensége miatt az egész szakaszt megbüntették, őt pedig bajtársai durván megverték.[1]

1979 július 13-án Nyugat-Németországba, Baumholderbe vezényelték, ahol harci orvosként szolgált a 2. zászlóalj, 68. páncélos ezred, 8. gyaloghadosztály kötelékében. Eleinte “átlagos vagy kicsit átlag feletti” katonának tartották. Ám krónikus alkoholfogyasztása lerontotta teljesítményét, és 1981 márciusában alkalmatlannak minősítették; becsületes elbocsátással szerelték le. Felettesei nem hitték, hogy problémái a civil életre is kiterjednek – végzetes tévedés volt.[1]

Leszerelése után a dél-karolinai Fort Jacksonban repülőjegyet kapott, amellyel bárhová utazhatott az országban. Miami Beachet választotta, mondván, elege van a hidegből, és saját lábán akar megélni. Talált munkát egy büfében, motelszobát bérelt, de fizetését nagyrészt alkoholra költötte, és hamarosan kilakoltatták. Végül felhívta apját, és pénzt kért, hogy hazautazhasson – 1981 szeptemberében tért haza.[1]

Visszatérve Ohióba, élete továbbra is kaotikus maradt. Két héttel hazaérkezése után letartóztatták részeg garázdaságért, 60 dollárra bírságolták, a börtönbüntetést felfüggesztették. Apja, bízva benne, hogy a környezetváltás és egy női rokon hatása javít rajta, 1981 decemberében a nagymamához, Catherine Dahmerhez küldte a wisconsini West Allisba. Catherine volt az egyetlen családtag, aki felé Jeffrey szeretetet mutatott, szülei remélték, hogy jelenléte ráveszi a józanságra és felelősebb életre.[1]

Kezdetben ez az elrendezés működni látszott. Dahmer nagymamájával templomba járt, szívesen végzett házimunkát, állást keresett, és nagyrészt betartotta a házirendjét. 1982 elején a Milwaukee Blood Plasma Centerben kapott munkát vérvételi asszisztensként, tíz hónapig dolgozott ott, majd elbocsátották. Ezután több mint két évig munkanélküli maradt, nagymamája pénzén élt. A felszíni stabilitás alatt azonban egyre erősödtek a kényszerei.[1]

1985 januárjában felvették gyári munkásnak a milwaukee-i Ambrosia csokoládégyárba, éjszakai műszakba (23:00–7:00, heti hat nap). A stabil állás egybeesett azzal, hogy felfedezte Milwaukee melegbárjait, fürdőit és könyvesboltjait. A West Allis-i közkönyvtárban kapott cetli – egy idegen orális szexet ajánlott – újraélesztette a tinédzserkorában kialakult kontroll- és dominanciafantáziákat. Nem hátrált meg, egyre megszállottabban járt ezekbe a helyekbe.[1]

Ekkoriban ellopott egy férfi próbababát, amelyet rövid ideig szexuális kielégülésre használt, amíg nagymamája rá nem bukkant a szekrényben és el nem dobatta. 1985 végére rendszeresen járt fürdőkbe, amelyeket “pihentető helyeknek” nevezett, de frusztrálta, hogy partnerei mozognak aktus közben. Letartóztatása után dermesztő vallomást tett: “Rászoktattam magam, hogy az embereket élvezeti tárgyként lássam, ne emberként.”[1]

1986 júniusától altatókat adott fürdőbeli partnereinek: italaikba keverte a nyugtatókat, megvárta, amíg elvesztik az eszméletüket, majd különféle szexuális aktusokat végzett velük. Az állandó gyógyszerutánpótláshoz azt hazudta az orvosoknak, hogy éjszaka dolgozik, és tablettákra van szüksége az éjjeli ritmushoz. Mintegy tizenkét ilyen eset után a fürdő vezetése megvonta tagságát, Dahmer kénytelen volt hotelszobákat bérelni, hogy folytathassa a vadászatot.[1]

1986 szeptember 8-án letartóztatták közszeméremsértésért, mert a Kinnickinnic folyó közelében két tizenkét éves fiú jelenlétében maszturbált. Eleinte azt állította, hogy csak vizelt, és nem tudott a tanúkról, de hamar beismerte a vétséget. A vádat rendzavarásra mérsékelték, 1987. március 10-én egy év próbaidőt kapott és tanácsadásra kötelezték. A rendszer bepillantott a szörnyetegbe, de nem látta meg igazán.[1]

A gyilkosságok visszatérése (1987–1990)

Steven Walter Tuomi

1987 november 20-án, csaknem tíz évvel az első gyilkosság után Dahmer ismét ölt. Egy bárban megismerkedett a Michiganből származó, huszonöt éves Steven Walter Tuomival, és rábeszélte, hogy menjen vele a milwaukee-i Ambassador Hotelbe, ahol Dahmer szobát vett ki. Azt állította, nem akarta megölni Tuomit, csak elkábítani, vele feküdni és a testét felfedezni. De másnap reggel Tuomi holtan feküdt: mellkasa zúzódásokkal borítva, vér csorgott a szája sarkából, Dahmer ökle és alkarja pedig erősen be volt dagadva.[1]

Dahmer azt állította, nem emlékszik a gyilkosságra, és sokkos állapotban volt. Hogy ez igaz volt-e vagy kényelmes hazugság, nem tudni, de ami ezután következett, hideg számításról árulkodott. Nagy bőröndöt vett, a holttestet nagymamája házába vitte, és mintegy két órán át darabolta: levágta a fejet, a karokat, a lábakat, majd a csontokról lefejtette a húst. A húst nejlonzsákokba tette, a csontokat lepedőbe csavarta, és kalapáccsal porrá zúzta. A maradványok nagy részét kidobta a szemétbe, de a fejet megtartotta; két hétig takaróban tartotta, majd Soilaxszal és fehérítővel próbálta konzerválni. Végül a koponya túl törékennyé vált, így összezúzta és kidobta.[1]

Saját elmondása szerint Tuomi meggyilkolása volt az a pont, amely után már nem próbálta féken tartani kényszereit. Tudatosan kezdett áldozatokat keresni, legtöbbször melegbárokban vagy azok környékén. Módszere kikristályosodott: pénzt ígérve nagymamájához csalta őket, triazolammal vagy temazepammal elkábította, megvárta, míg elájulnak, majd megfojtotta őket.[1]

James Edward Doxtator

Tuomi megölése után két hónappal, 1987 januárjában találkozott a tizennégy éves, indián származású prostituált James Edward Doxtatorral, aki bántalmazó mostohaapjától szökött el. Dahmer 50 dollárt ígért, ha meztelen képekhez pózol. Szexuális aktus után elkábította, majd a pincében megfojtotta. A holttest egy hétig maradt a pincében, mielőtt feldarabolta; mindent kidobott, kivéve a koponyát, amit kifőzött és fehérített, majd két hét múlva, amikor törékennyé vált, összezúzott.[7][1]

Richard Guerrero

1988 március 24-én Dahmer megismerte a huszonkét éves biszexuális Richard Guerrerót a Phoenix melegbár előtt Milwaukee-ban. Újabb 50 dolláros ajánlattal csalta a nagymamához. Altatóval elkábította, bőrszíjjal megfojtotta, majd orális szexet végzett a holttesten. Huszonnégy órán belül feldarabolta, a maradványokat kidobta, a koponyát megtartotta, majd hónapokkal később összezúzta.[7][1]

Ronald Douglas Flowers Jr.

Ebben az időszakban kis híján lelepleződött. 1988. április 2-án a huszonöt éves Ronald Douglas Flowers Jr.-t szólította le egy telefonfülkénél, és azzal a mesével csalta nagymamájához, hogy bikakábel kell egy lemerült akkumulátorhoz. Miután kábító kávét adott neki, nagymamája bekiáltott: “Te vagy az, Jeff?”. Az időben érkező zavar és az, hogy észrevette, nincs egyedül, megakadályozta a gyilkosságot. Miután Flowers elájult, Dahmer egyszerűen buszmegállóba vitte és magára hagyta. Flowers később kórházban tért magához, zúzódásokkal a nyakán, és kifordított alsóneművel. Az egyértelmű figyelmeztetés gyakorlatilag visszhangtalan maradt.[1]

Somsack Sinthasomphone

1988 szeptemberére nagymamáját egyre jobban zavarta Jeffrey ivása, a késő éjszakai vendégek és a pince, illetve garázs rettenetes szaga, így megkérte, költözzön el. 1988. szeptember 25-én Dahmer egy egyszobás lakást bérelt Milwaukee-ban, a North 24th Street 808. szám alatt. Két nappal később letartóztatták, mert elkábított és molesztált egy tizenhárom éves fiút, Somsack Sinthasomphone-t, akit meztelen fotózás ürügyén vitt fel.[1]

Jeffrey Dahmer 1988-as rendőrségi fotója Jeffrey Dahmer 1988-ban, kiskorú szexuális zaklatása miatt letartóztatva

Ez a letartóztatás és az ezt követő ítélet védelmi mechanizmusokat kellett volna, hogy elindítson a büntető igazságszolgáltatásban. Dahmer apja Gerald Boyle ügyvédet fogadta fel védelemre. Pszichológiai vizsgálatok szerint Jeffrey mély elidegenedést érzett, impulzív, bizalmatlan volt, és elszomorította sikertelensége. 1987-ben skizoid személyiségzavart diagnosztizáltak nála; ezt a bíróságon ismertették. 1989. január 30-án Dahmer bűnösnek vallotta magát másodfokú szexuális zaklatás és kiskorú erkölcstelen célú csábítása miatt.[1]

Az ítélethirdetést májusra halasztották. William Gardner bíró végzetes döntést hozott: börtön helyett öt év próbaidőt és egy év fogházat szabott ki munkaengedéllyel, hogy Dahmer megtarthassa állását az Ambrosia csokoládégyárban. Szexuális bűnelkövetőként is regisztrálták. A tervezettnél két hónappal korábban feltételesen szabadult; próbaideje 1989 májusában kezdődött. Ez a bírói döntés – a kockázat súlyos félmérése, amely később az áldozatok családjait kísértette – lényegében lehetővé tette a további vadászatot.[1]

Anthony Lee Sears

Két hónappal a májusi ítélet előtt, 1989. március 25-én Dahmer – miközben még vádemelés alatt állt gyermekmolesztálásért – elkövette ötödik gyilkosságát. Egy melegbárban megismerte a huszonnégy éves, modellkarrierről álmodó Anthony Lee Searst. Nagymamájához csalta, a pár orális szexet folytatott, majd Dahmer elkábította és megfojtotta. Másnap a nagymama fürdőkádjában új szintre lépett: lefejezte a testet, megpróbálta lenyúzni, lefejtette a húst a csontokról, és a koponyát, illetve a nemi szerveket acetonban konzerválta egy fadobozban. Ezek voltak az első tartósan megtartott testrészek – kezdete annak, hogy emléktárgyakat őrizzen áldozataiból.[1][7]

Milwaukee pokla: kannibalizmus és nekrofília az Oxford Apartmentsben (1990–1991)

Raymond Lamont Smith

1990 májusában Dahmer új áldozatra csapott le: a harminckét éves Raymond Lamont Smith-re (ismertebb nevén Ricky Beeks), aki szexmunkás volt. 50 dollárt ígért neki fotókért. Smith-t hét altatótablettával elkábította, majd megfojtotta. Másnap a testet a kádban darabolta fel, a csontokat Soilaxszal forralta, majd savban oldotta; a koponyát sárga festékkel lefújta és megtartotta.[7][1]

Edward Warren Smith

1990 június 14-én egy bulin ismerkedett meg a huszonhét éves Edward Warren Smith-szel. Dahmer lakására csalta, elkábította és megfojtotta. A vázat lefagyasztotta, majd savban próbálta oldani; a koponyát a sütőbe tette, hogy megszáradjon – a koponya felrobbant.[1]

Ernest Marquez Miller

Azon a nyáron, 1990 elején Dahmer a huszonkét éves Ernest Marquez Millert szólította le egy könyvesbolt előtt, a North 27th Street sarkán. Ernest a munka ünnepe hétvégéjén érkezett Milwaukee-ba, hogy meglátogassa nagynénjét, és a várost járta. Dahmer 50 dollárt és “jó időt” ígért; Ernest beleegyezett, hogy felmenjen. Miller táncos volt, álmai és tehetsége volt, fontos ember.[7]

A lakásban Dahmer szexuális aktust folytatott vele, majd amikor orális szexet akart, Miller azt mondta: “Az pluszba kerül”, ami jelezte, hogy üzletként tekintett rá. Dahmer altatóval kábította el, de kifogyott a gyógyszerből, és attól tartott, hogy Miller magához tér. Improvizált: alkohollal kevert italt adott neki, majd késsel átvágta a nyaki verőerét. Miller percek alatt elvérzett.[1][7]

Ami ezután következett, a legzavaróbb része Dahmer bűneinek: áldozatai rendszerszerű dokumentálása és elfogyasztása. Miller levágott fejét újra és újra megcsókolta és beszélt hozzá, miközben a testet darabolta. Miller szívét, máját, bicepszét és a lábak egy részét nejlonzsákban a fagyasztóba tette, hogy később megegye. A maradék húst és szerveket Soilaxszal “zselés anyaggá” főzte, hogy le tudja mosni a csontvázról. A csontvázat enyhe fehérítős oldatban áztatta 24 órán át, majd ruhán szárította. A levágott fejet a hűtőbe tette, majd lefejtette róla a húst, festette, és zománccal vonta be.[1]

David Courtney Thomas

Miller meggyilkolása után három héttel, 1990. szeptember 24-én Dahmer a huszonkét éves David Courtney Thomasszal találkozott a Grand Avenue Mallban. Thomas pénzt és italokat ígérő fotózásra ment fel. Miután altatóval elkábította, Dahmer az eszméletlen fiatalra nézett, és semmit nem érzett iránta – csak félelmet és bosszankodást. Azt állította, hogy nem vonzódott Thomas-hoz, de félt, mit tesz, ha felébred, és rájön, hogy elkábították. Ezért megfojtotta, feldarabolta, és szándékosan nem tartott meg semmilyen testrészt; a folyamatot viszont fotózta, ahogy Miller esetében is elkezdte.[7][1]

Valahol Milwaukee-ban David Thomas kislánya várta az apját, nem értve, hogy soha nem tér vissza, hogy apa nélkül nő fel, anyja egyedül neveli majd. Thomas meggyilkolása után Dahmer közel öt hónapig nem ölt – szokatlanul hosszú szünet, ami arra utalt, hogy kimerült vagy átmenetileg jóllakott. 1990 októbere és 1991 februárja között több alkalommal próbált férfiakat csábítani a lakására, sikertelenül.[1]

1990-ben többször panaszkodott próbaidős felügyelőjének szorongásra és depresszióra, gyakran emlegette szexualitását, magányos életmódját, pénzügyi gondjait, és – közvetlenül Hálaadás előtt – szorongását attól, hogy apjával és öccsével kell találkoznia. Többször említett öngyilkossági gondolatokat is. Mégsem indult be semmilyen beavatkozás, nem gyulladt meg a vészcsengő. A rendszer, amelynek figyelnie kellett volna, egyszerűen nem figyelt.[1]

Az utolsó hét áldozat (1991)

Curtis Durrell Straughter

1991 februárjában újraindultak a gyilkosságok, és felfokozott ütemre kapcsoltak. Dahmer meglátott egy tizenhét éves fiút, Curtis Durrell Straughtert a buszmegállóban a Marquette Egyetem közelében. Pénzt ajánlott meztelen fotókért és szexért, majd a lakásban elkábította, megbilincselte, bőrszíjjal megfojtotta. Feldarabolta, koponyáját, kezét és nemi szervét megtartotta, a feldarabolást végigfotózta.[1]

Errol Lindsey

1991 április 7-én a tizenkilenc éves Errol Lindsey sétált kulcsot másoltatni, amikor Dahmer rátalált. A lakásba csalta, elkábította, majd kísérleti eljárást hajtott végre, amely feltárta kóros gondolkodását: lyukat fúrt Lindsey koponyájába, és fecskendővel sósavat injektált a homloklebenyébe. Dahmer vallomása szerint Lindsey felébredt a kínzás után, és ezt mondta: “Fáj a fejem. Mennyi az idő?” Dahmer újra elkábította és megfojtotta. Lefejezte, a koponyát megtartotta, a testet pedig megnyúzta; a bőrt hideg víz és só oldatában áztatta hetekig, hogy “emberi ruhaként” tartsa meg. A bőr végül szétfoszlott, így kidobta.[1]

1991-re az oxfordi lakások lakói egyre hevesebben panaszkodtak Sopa Princewill házkezelőnek a 213-as lakásból áradó rettenetes bűzre, a tompa esésekre, sőt néha láncfűrésznek tűnő hangra. Princewill többször kérdőre vonta Dahmert. Ő magyarázatokkal élt: elromlott a fagyasztó, megromlott az étel; elpusztultak a trópusi halai, majd intézkedik. A hazugságokat elhitték, további vizsgálat nem történt.[1]

Tony Anthony Hughes

1991 május 24-én a harmincegy éves Tony Anthony Hughes-szal találkozott egy bárban. Hughes siket volt, írásban kommunikált, így különösen kiszolgáltatott a ragadozó Dahmernek. Pénzt ígért fotózásért, elkábította, majd ugyanazt a sósavas koponyainjekciót próbálta ki rajta, mint Lindsey-n – ezúttal halálos kimenetellel. Hughes holttestét a hálószoba padlóján hagyta, elindítva egy olyan eseménysort, amelyben a rendőrség alapvető ébersége is elegendő lett volna a letartóztatáshoz.[1]

Konerak Sinthasomphone

Mindössze néhány nappal később, 1991. május 26-án a büntető igazságszolgáltatás hihetetlen kudarca történt. Dahmer rátalált a tizennégy éves Konerak Sinthasomphone-ra a Wisconsin Avenue-n. Kulcsfontosságú, hogy Sinthasomphone annak a fiúnak az öccse volt, akit Dahmer 1988-ban molesztált és amiért elítélték. A fiút minden védelmi mechanizmusnak óvnia kellett volna. Dahmer mégis pénzt ajánlott neki meztelen fotókért, és a fiú – bár habozott – végül beleegyezett, hogy felmenjen.[1]

Sinthasomphone-t elkábította, és döbbenetes közönnyel a hálószobába vitte, mielőtt teljesen eszméletét vesztette volna, ahol Tony Hughes meztelen, felpuffadt holtteste feküdt három napja. Dahmer vallomása szerint “úgy hitte, [Sinthasomphone] látta a holttestet”, de nem reagált – valószínűleg az elfogyasztott altatók miatt.[1]

Ezután egy szűk lyukat fúrt Sinthasomphone koponyájába, és sósavat injektált a homloklebenybe. Néhány órán át sörözött, a fiú mellett fekve, majd röviden elaludt, és elment bárokba inni, több alkoholt venni.[1]

1991 május 27-én hajnalban rendkívüli dolog történt. Dahmer a lakáshoz visszatérve azt látta, hogy Sinthasomphone meztelenül ül a 25. és State sarkán, három feldúlt fiatal nővel beszél laosziul. A nők rájöttek, hogy nagy baj van, és hívták a 911-et. Dahmer odament, és nyugodtan azt mondta, hogy Sinthasomphone – akit “John Hmong” álnéven emlegetett – a tizenkilenc éves barátja, aki túl sokat ivott egy veszekedés után. Azt állította, a fiú gyakran így viselkedik részeg, Jack Daniel’s-t ivott aznap este.[1]

A három nő felháborodottan próbálta elmagyarázni a rendőröknek – John Balcerzaknak és Joseph Gabrishnak –, hogy valami nagyon nincs rendben. Az egyik nő jelezni próbálta, hogy Sinthasomphone heréin vér van, végbeléből is vérzik, és úgy tűnik, Dahmer ellen küzdött. A rendőr durván ráförmedt: “Ne szólj bele”, “fogd be a szád”, és ne akadályozz.[1]

A helyszínre érkező három tűzoltó is megvizsgálta Sinthasomphone-t. Az egyikük szerint ellátásra szorult, de a rendőrök elirányították a tűzoltókat. Richard Porubcan tiszt megérkezett, és Dahmert a majdnem meztelen, elkábított, sérült fiúval együtt visszakísérte a lakásba. Bent Dahmer, hogy “igazolja”, szerelmi viszonyban vannak, két félmeztelen Polaroid-fotót mutatott, amelyeket az előző este készített Sinthasomphone-ról. A lakás bűzlött – Gabrish később elismerte, hogy ürülékszerű szagot érzett, ami a hálószobában rothadó Hughes holttestéből áradt.[1]

A rendőrök mégis távoztak. Balcerzak azt állította, semmi szokatlant nem érzett. Azzal búcsúztak, hogy Dahmer “vigyázzon jól” Sinthasomphone-ra. Az esetet “családi vitaként” könyvelték el. Ez a katasztrofális kudarc – rendőrök, akik nem ismertek fel nyilvánvaló sérüléseket, egy sorozatgyilkos szavának adtak hitelt rémült tanúk helyett, figyelmen kívül hagyták a rothadás szagát és egy gyermek testének sérüléseit – közvetlenül lehetővé tette, hogy Dahmer újra öljön.[1]

Miután a rendőrök elmentek, Dahmer ismét sósavat injektált Sinthasomphone agyába. Ez a második injekció végzetes volt. Másnap, május 28-án szabadnapot vett ki, hogy egész nap Hughes és Sinthasomphone holttestének feldarabolásával foglalkozzon. Mindkettő koponyáját megtartotta.[1]

Matt Turner

A következő áldozatok gyors egymásutánban következtek, a gyilkolás szinte ipari mechanikává vált. Június 30-án Chicago Pride után Dahmer a buszpályaudvaron találkozott a húszéves Matt Turnerrel. Turner elfogadta az ajánlatot, hogy Milwaukee-ba utazzon profi fotózásra. A lakásban Dahmer elkábította, megfojtotta, feldarabolta, fejét és belső szerveit külön zacskókban a fagyasztóba tette. Turner eltűnését nem jelentették.[7][1]

Jeremiah Benjamin Weinberger

Július 5-én, mindössze öt nappal később Dahmer egy chicagói melegbárból vitte haza a huszonhárom éves Jeremiah Benjamin Weinbergert, hétvégi együttlét ígéretével. Elkábította, majd kétszer fúrt lyukat a koponyájába, és forrásban lévő vizet injektált; Weinberger kómába esett, és két nap múlva meghalt.[1]

Oliver Joseph Lacy

Július 15-én a huszonnégy éves testépítőt, Oliver Joseph Lacyt szólította le a 27. és Kilbourn sarkán. Lacy beleegyezett a meztelen fotózásba, és felment. A pár óvatos szexuális aktust folytatott, majd Dahmer elkábította. Ezúttal élve akarta minél tovább maga mellett tartani, megpróbálta kloroformmal elaltatni, kevés sikerrel. Felhívta munkahelyét, hogy szabadnapot kérjen; megkapta, másnap azonban felfüggesztették. Lacy megfojtása után közösült a holttesttel, majd feldarabolta. A fejét és szívét a hűtőbe tette, a vázat a fagyasztóba.[1]

Joseph Arthur Bradehoft

Négy nappal később, július 19-én, miután értesítették, hogy végleg elbocsátották, Dahmer a huszonöt éves Joseph Arthur Bradehoftot csalta fel, aki háromgyermekes munkanélküli apa volt. Bradehoftot megfojtotta, két napig ágyán, lepedő alatt hagyta. Július 21-én levette a lepedőt, és látta, hogy a fej kukacokkal borított. Lefejezte, a fejet megtisztította és a hűtőbe tette. Később Bradehoft törzsét két másik, az előző hónapban megölt áldozatéval együtt savazta.[1]

Alig több mint két hónap alatt, 1991 májusa és júliusa között Dahmer hét áldozatot gyilkolt meg – a tizenhét közül az utolsó hét embert. Az a lakás, amelyre a szomszédok bűz miatt panaszkodtak, ahová a rendőrök is bementek egy meztelen, elkábított, sérült tinédzserrel, valóságos hullakamrává vált.

Elfogás: Tracy Edwards menekülése (1991. július 22.)

1991 július 22-én hirtelen véget ért a tizenhárom éve tartó öldöklés. Dahmer három férfit szólított le, 100 dollárt ajánlva, hogy menjenek a lakásába meztelen fotókra, sörre, társaságra. A három közül Tracy Edwards, egy harminckét éves férfi beleegyezett.[1]

Edwards rögtön érezte a lakásban terjengő bűzt és a padlón heverő sósav-flakonokat; Dahmer azt állította, téglák tisztítására használja őket. Beszélgetés után Dahmer a hálószobába hívta, hogy mutassa a trópusi halakat, ekkor bilincset pattintott Edwards csuklójára. Amikor Edwards kérdezett, Dahmer megpróbálta összeérinteni a két csuklót, de a bilincs nem fért át Edwards nagyobb kezén. Ezután azt mondta, menjen vele a hálóba, hogy meztelen képeket készítsen.[1]

A hálóban Edwards meztelen férfiakat ábrázoló posztereket látott a falon, a tévében pedig az “Ördögűző III” ment. Észrevett egy 220 literes kék hordót is a sarokban, ahonnan erős szag áradt – ebben oldotta savban áldozatai maradványait. Dahmer kést rántott, és közölte, hogy meztelen képeket fog készíteni róla. Edwards, hogy időt nyerjen, kigombolta az ingét, és azt mondta, engedi a fotókat, ha Dahmer leveszi a bilincset és elteszi a kést.[1]

Dahmer beleegyezett, de a tévére figyelt, miközben továbbra is ringatta magát, motyogott. A fejét Edwards mellkasára tette, mintha a szívverését hallgatná. Amikor Dahmer a késért nyúlt, Edwards meglátta a lehetőséget. Megütötte, megrúgta, és az ajtó felé rohant.[1]

Edwards kiszabadult, és az utcán rendőrökkel találkozott. Láthatóan pánikban volt és sérült, a 924 North 25th Streeten lévő lakásra mutatott. A rendőrök követték, bementek, és megtalálták a kék, 220 literes hordót, benne savban oldódó maradványokkal. Találtak fotókat – megalázó, obszcén képeket áldozatokról különböző feldarabolási fázisokban. A hűtőben levágott fej, a fagyasztóban további testrészek voltak. Nyilvánvalóvá vált a borzalom mértéke: a lakás olyan mennyiségű emberölés bizonyítékát tartalmazta, amilyen ritkán fordult elő az amerikai kriminalisztikában.[1]

Jeffrey Dahmert azonnal letartóztatták. Amikor a nyomozók megkezdték a kihallgatást, egyszerűen vallani kezdett. 1991. július 23. hajnalától Patrick Kennedy detektív kérdezte a gyilkosságokról és a lakásban talált bizonyítékokról. A következő két hétben Kennedy és Dennis Murphy detektív több mint hatvan órányi kihallgatást tartott. Dahmer részletes, 178 oldalas vallomást adott, módszeres pontossággal sorolva bűneit.[1]

Az áldozatok teljes listája: 17 meggyilkolt fiatal férfi

Az alábbi lista Jeffrey Dahmer mind a tizenhét igazolt áldozatát tartalmazza kronológiai sorrendben, a haláluk dátumával és körülményeivel:

1978:

Június 18.: Steven Mark Hicks, 18 (Bath Township, Ohio) – Stoppos; Dahmer súlyzóval fejbe ütötte és megfojtotta a szülői házban; savban oldotta, csontjait szétszórta az erdőben; maradványai nem kerültek elő[1][7]

1987:

November 20.: Steven Walter Tuomi, 25 (Milwaukee, Wisconsin) – Bárban ismerkedtek meg; Dahmer az Ambassador Hotel szobájában megölte; a nagymamájánál feldarabolta; húsát kukába dobta (koponyáját fehérítette, majd összezúzta)[1]

1988:

Január 16.: James Edward Doxtator, 14 (Milwaukee, Wisconsin) – Indián származású fiú; Dahmer 50 dollárt ígért neki meztelen fotózásért; elkábította, megfojtotta a pincében; testét kukába dobta (koponyáját fehérítette, majd összezúzta)[7][1]
Március 24.: Richard Guerrero, 22 (Milwaukee, Wisconsin) – Phoenix melegbár előtt találkoztak; Dahmer 50 dollárt ígért neki; elaltatta, bőrszíjjal megfojtotta; húsát savban oldotta, csontjait kukába dobta (koponyáját megtartotta, majd később kidobta)[7][1]

1989:

Március 25.: Anthony Lee Sears, 24 (Milwaukee, Wisconsin) – La Cage melegbárban ismerkedtek meg; Dahmer a nagymamájánál elkábította, megfojtotta; fejét és nemi szervét acetonban, fa dobozban megőrizte (első tartósan megtartott részek)[1][7]

1990:

Május 20.: Raymond Lamont Smith (Ricky Beeks), 32 (Milwaukee, Wisconsin) – Szexmunkás; Dahmer 50 dollárt ígért neki fotózásért; hét altatóval elkábította, kézzel megfojtotta; csontvázát forralta, savazta (koponyáját festette, megtartotta)[7][1]
Június 14.: Edward Warren Smith, 27 (Milwaukee, Wisconsin) – Buliban ismerték meg egymást; Dahmer elkábította, megfojtotta; csontvázát lefagyasztotta, majd savval kezelte (koponyája sütőben felrobbant)[1][7]
Szeptember 2.: Ernest Marquez Miller, 22 (Milwaukee, Wisconsin) – Könyvesbolt előtt találkoztak; Dahmer 50 dollárt ígért neki; átvágta nyaki artériáját; szívét, máját, bicepszét és combhúsát lefagyasztotta fogyasztásra; csontvázát megtartotta; koponyáját befestette, zománccal bevonta[7][1]
Szeptember 24.: David Courtney Thomas, 22 (Milwaukee, Wisconsin) – Grand Avenue Mall közelében ismerkedtek meg; Dahmer pénzt és italt ígért neki fotókért; elkábította, megfojtotta; feldarabolta, lefotózta (nem tartott meg részt, maradványai nem kerültek elő)[1][7]

1991:

Február 18.: Curtis Durrell Straughter, 17 (Milwaukee, Wisconsin) – Marquette buszmegálló; Dahmer pénzt ígért neki meztelen fotóért és szexért; elkábította, megbilincselte, megfojtotta; koponyáját, kezeit és nemi szervét megtartotta; a feldarabolást lefotózta[1]
Április 7.: Errol Lindsey, 19 (Milwaukee, Wisconsin) – Kulcsmásolás közben; Dahmer először sósavas koponyainjekciót adott neki (nem halt bele); elkábította, újra megfojtotta; koponyáját megtartotta; bőrét lenyúzta, áztatta (később kidobta)[7][1]
Május 24.: Tony Anthony Hughes, 31 (Milwaukee, Wisconsin) – Siket modell a bárból; Dahmer pénzt ígért neki fotókért; elkábította; halálos sósavas injekciót adott neki; feldarabolta; koponyáját megtartotta[1]
Május 27.: Konerak Sinthasomphone, 14 (Milwaukee, Wisconsin) – Laoszi tinédzser (az 1988-as áldozat öccse); Dahmer pénzt ígért neki fotókért; elkábította, orális szexre kényszerítette; savat injektált a koponyájába; a fiú meztelenül az utcára menekült; rendőrök visszakísérték; Dahmer második, halálos injekciót adott neki; koponyáját megtartotta[1]
Június 30.: Matt Cleveland Turner, 20 (Chicago/Milwaukee, Wisconsin) – Chicago Pride buszpályaudvar; Dahmer pénzt ígért neki fotózásért; elkábította, megfojtotta; fejét és szerveit lefagyasztotta; törzsét 220 literes savas hordóba tette[7][1]
Július 5.: Jeremiah Benjamin Weinberger, 23 (Chicago/Milwaukee, Wisconsin) – Chicagói melegbárból; hétvége ígérete; Dahmer forró vizet injektált a koponyájába (kómában halt meg); törzsét savazta[1]
Július 15.: Oliver Joseph Lacy, 24 (Milwaukee, Wisconsin) – Testépítő a 27th/Kilbourn sarkán; Dahmer pénzt ígért neki fotókért; elkábította, megfojtotta; fejét és szívét hűtőbe tette; csontvázát lefagyasztotta[7][1]
Július 19.: Joseph Arthur Bradehoft, 25 (Milwaukee, Wisconsin) – Munkanélküli apa; Dahmer elkábította, megfojtotta; a testet két napig ágyon hagyta (a fej kukacossá vált); lefejezte; fejét hűtőbe tette; törzsét savazta[1]

A per: őrült vagy beszámítható? (1992)

1992 január 13-án Jeffrey Dahmer bűnösnek, de elmebetegnek vallotta magát tizenöt rendbeli gyilkosságban. Ezzel lemondott a bűnösséget megállapító tárgyalásról, és egyetlen kérdés maradt: jogilag épelméjű volt-e a gyilkosságok idején? Wisconsin törvényei szerint a beszámíthatatlanság megállapításához Dahmernek bizonyítania kellett (a bizonyítékok túlsúlyával), hogy olyan mentális betegségben szenvedett, amely megakadályozta abban, hogy felismerje tettei természetét vagy azok helytelenségét, vagy megakadályozta abban, hogy magatartását a törvényhez igazítsa.[1][8][9][10]

Jeffrey Dahmer a bírósági tárgyaláson Jeffrey Dahmer ügyvédeivel az 1992-es tárgyaláson

A tárgyalás 1992. január 30-án kezdődött Laurence Gram bíró előtt a Milwaukee megyei bíróságon. Gram bíró egyike volt azoknak, akik az amerikai bűnügyi történelem egyik legfontosabb perét vezették, ahol magát a felelősség fogalmát vitatták. A vádat Michael McCann, Milwaukee kerületi ügyésze vezette, aki amellett érvelt, hogy Dahmer nyilvánvaló mentális betegsége ellenére jogilag ép volt, ezért büntethető. A védelmet Gerald Boyle irányította, aki azt állította, hogy Dahmer mélyen zavart ember, akit kontrollálhatatlan kényszerek hajtottak.[11][8][12][1]

A tárgyalás három hétig tartott, és egymásnak ellentmondó szakértői vallomások hangzottak el Dahmer pszichés állapotáról. Négy szakértő szerint Dahmer őrült volt – mentális betegség miatt nem tudta magatartását a törvényhez igazítani. Három szakértő, köztük két bírósági kirendelt, azt vallotta, hogy Dahmer jogilag épelméjű volt, bár súlyosan zavart. Minden szakértő egyetértett néhány alapvető pontban: Dahmer szexuális deviáns, tudta, hogy tettei rosszak, és nem volt öldöklési kényszere – azért ölt, hogy meghosszabbítsa szexuális élvezetét.[12][13][1]

Záróbeszédében Gerald Boyle “elsöprő gyilkológépnek” és “őrület sínjén száguldó elszabadult vonatnak” nevezte Dahmert. Ügyfele “a legnyomasztóbban magányos ember”, aki csak tragédiák megrendezésével tudott társaságot teremteni. A védelem meg akarta győzni az esküdteket, hogy Dahmer bűnei, bármilyen érthetetlenek is, beteg elméből fakadtak, amely nem tudta kontrollálni kényszereit.[10][14][12]

A vád, Michael McCann vezetésével, más irányt vett. McCann nem a mentális betegség áldozatának, hanem hidegen számító gyilkosnak ábrázolta Dahmert. Azt állította, hogy Dahmer ép volt, és “azért ölte meg áldozatait, hogy irányítása alatt tartsa őket, testüket pedig csak azért őrizte meg, hogy meghosszabbítsa saját szexuális élvezetét”. Szerinte a “bűnös, de őrült” beismerés csak a felelősség elkerülését szolgálta. Záróbeszédében részletesen végigvezette az esküdteket a tervezés, mérlegelés, előkészület bizonyítékain: Dahmer előre készített kábítószert, mielőtt vadászni indult; kinézet alapján választott áldozatot; előre tudta, melyik este készül gyilkolni.[13][1][11]

McCann hangsúlyozta, hogy Dahmer nem szadista – valamennyi szakértő egyetértett abban, hogy a gyilkolás önmagában nem okozott neki szexuális élvezetet. Motivációja önző volt: minél tovább akarta életben tartani áldozatait, hogy szexuális örömét meghosszabbítsa. Amikor ellenálltak vagy testük romlani kezdett, már nem szolgálták célját, ezért megölte őket. “Nehéz embertelennek lenni” – mondta McCann –, “de ő ezt választotta, és végig ölt.”[13]

A Milwaukee közösségéből kiválasztott tizenkét esküdt közel öt órán át tanácskozott 1992. február 15-én. Arra kellett válaszolniuk, szenvedett-e Dahmer mentális betegségben a gyilkosságok idején, és ha igen, tudta-e, hogy tettei rosszak, vagy képes volt-e a törvénynek megfelelően cselekedni.[1][12]

1992 február 15-én az esküdtszék ítéletet hozott, amely a jogi és pszichológiai közösségben is vitát váltott ki: Dahmert jogilag épelméjűnek és tizenöt rendbeli gyilkosságban bűnösnek találták. Minden vádpontban 10–2 arányban szavaztak az épelméjűségre; két-két esküdt minden pontban kételkedett, jelezve, hogy a testületen belül is maradt bizonytalanság. Gram bíró zsúfolt tárgyalóteremben olvasta fel az ítéletet; a hallgatóságban áldozatok rokonai sóhajtoztak, kiáltottak fel.[14][12][1]

Az ítélet paradox volt: a pszichiáterek és pszichológusok többsége valamilyen mentális betegséget állapított meg, az esküdtek mégis épnek találták. Ez a kognitív disszonancia rávilágított a per középpontjában álló filozófiai kérdésekre: mi a kapcsolat a mentális betegség és a büntető felelősség között? Lehet-e mélyen zavart ember teljesen felelős tudatos tetteiért? A jogrendszer igent mondott, miközben a pszichológiai közösség bizonytalan maradt.[15]

Ítélet: 16 életfogytiglani büntetés

Az ítélethirdetést 1992. február 17-re halasztották. Aznap a tárgyalóterem megtelt az áldozatok családtagjaival, a bíróság dolgozóival, a médiával. A családok várták ezt a pillanatot – vagy igazságként, vagy legalább lezárásként – amikor az az ember, aki tönkretette életüket, végleg eltűnik a társadalomból.[1][16]

A meghallgatás áldozati hatásnyilatkozatokkal kezdődött. A tizenhét áldozat barátai és rokonai egymás után léptek a pulpitushoz, és közvetlenül Dahmerhez szóltak. Több mint harmincan nyilatkoztak, pár lépésre a védelemnél ülő, narancssárga overallt viselő Dahmertől. Volt, aki gondosan felkészült beszédet olvasott fel; mások rögtönöztek. Volt, aki alig bírta visszatartani könnyeit; mások fékezett dühvel beszéltek.[16]

A nyilatkozatok feltárták a pusztítás mélységét. Szülők gyászolták fiaikat, akik soha nem érettségiznek, nem házasodnak, nem lesznek gyerekeik. David Thomas lányának egész életében azt kell kérdeznie, hol az apja. Testvérek gyászolták fivéreiket, akiket soha nem látnak viszont. Szeretteknek együtt kell élniük azzal, hogy hozzátartozójuk nem természetes okból, hanem szándékos gyilkosság és a test meggyalázása miatt halt meg.[17]

A legemlékezetesebb nyilatkozatot Rita Isbell, Errol Lindsey legidősebb nővére mondta. A pulpitushoz lépve, egyre emelkedő hangon adta át a családok haragját. “Nincs is szükségem mikrofonra” – mondta. Először alig tudta kimondani Dahmer nevét, inkább így szólította: “Akárhogy is hívnak, Sátán”. Aztán kitört belőle a düh. “Dühös vagyok. Így viselkedik az ember, ha nincs kontroll alatt” – üvöltötte. “Nem akarom még egyszer látni, hogy az anyámnak ezen kell keresztülmennie. Soha, Jeffrey!” Olyan hangosan kiáltotta Dahmer keresztnevét, hogy a mikrofon torzított. Hadonászott, rázta a fejét, toporzékolt, káromkodott, Dahmer felé indult; négy bírósági tisztviselőnek kellett kivezetnie.[16]

Az áldozati nyilatkozatok szakasza Isbell kitörésével ért véget, amely egyben gúnyos kommentárja volt a megbukott őrültségi védelemnek is.[16]

Ezután Dahmer következett. A pulpitushoz lépett, és életében először nyilvánosan szólt a bírósághoz. Saját maga és védői által írt nyilatkozata megbánó embert mutatott. “Nem vágytam szabadságra” – mondta. “Őszintén szólva halált akartam magamnak.” Folytatta, felismeréséről beszélt, hogy “beteg vagy gonosz, vagy mindkettő”: “Most már azt hiszem, beteg voltam. Istennél kellett volna maradnom. Próbáltam, elbuktam, és holokausztot teremtettem.”[11][18][1]

Nyelvezete megértést keresett anélkül, hogy felmentést adna. Az áldozatok családjaihoz szólt: “Remélem, Isten megbocsátott nekem. Tudom, hogy a társadalom soha nem fog megbocsátani. Tudom, hogy az áldozatok családjai soha nem fognak megbocsátani azért, amit tettem. Megígérem, minden nap imádkozom, hogy bocsássanak meg, amikor elmúlik a fájdalom, ha egyáltalán elmúlik. Láttam a könnyeiket, és ha most odaadhatnám az életemet, hogy visszahozzam szeretteiket, megtenném. Nagyon sajnálom.”[18][11]

Dahmer meglepő gesztust is tett a két rendőr, John Balcerzak és Joseph Gabrish felé, akik 1991 májusában visszavitték Konerak Sinthasomphone-t a lakásába, pedig egyértelműek voltak a sérülések és a fiú kétségbeesése. A tárgyaláson elhangzottak fényében Dahmer azt mondta, a rendőrök “nem hibásak”, a kudarcot saját “szélhámosságának” tulajdonította. Kenneth Murray ügyvéd, a kirúgott rendőrök képviselője szerint Dahmer vallomása világossá teszi, hogy “hihetetlen szélhámos volt”.[11]

Laurence C. Gram Jr. bíró kihirdette az ítéletet: tizenöt egymást követő életfogytiglani büntetés a wisconsini gyilkosságokért. Wisconsinban nincs halálbüntetés, így az egymást követő életfogytiglanok azt jelentették, hogy Dahmer csak akkor szabadulhatna, ha letöltött volna tizenöt életfogytiglant – nagyjából 936 évet. Később tizenhatodik életfogytiglant is kapott az ohiói Steven Hicks meggyilkolásáért.[1][18][11]

Halál a börtönben: egy rabtárs végzett vele (1994)

Jeffrey Dahmert a wisconsini Portage-ben lévő Columbia javítóintézetbe szállították, Milwaukee-tól mintegy nyolcvan mérföldre. Egyablakos egyéni cellába került a maximális biztonságú intézményben. A börtön 575, Wisconsin legveszélyesebb bűnözőjét tartotta, Dahmer jelenléte egyedi feszültséget keltett a rabok között.[11][18]

Dahmer börtönélete ellentmondásokkal és veszéllyel volt teli. A rabok ismerték bűnei részleteit – a gyilkosságok borzalmait, a kannibalizmust, a nekrofíliát, a “szeretettárgy” kialakításának kísérletét a lakásban. A börtönőrök külön védelmet biztosítottak, mert valószínű volt, hogy más foglyok meg akarják ölni. Egyes beszámolók szerint Dahmer még a börtönben is nyugtalanítóan viselkedett: Christopher Scarver rab állította, hogy Dahmer az étkezdében ételből emberi végtagokat formázott, és ketchuppal “vért” festett rájuk, hogy provokálja a többi foglyot.[19]

1994 november 28-án – alig két év és nyolc hónappal az ítélethirdetés után, pontosan három év és négy hónappal letartóztatása után – Dahmer élete hirtelen véget ért. Aznap reggel Dahmer, Christopher Scarver (aki már életfogytiglant töltött egy 1990-es gyilkosságért) és Jesse Anderson, szintén gyilkosságért elítélt rabot munkára osztották be a börtön tornatermének takarítására. Ismeretlen okból a három férfit felügyelet nélkül és bilincs nélkül hagyták.[20][21][19]

Scarver 1969. július 6-án született, Steve Lohman 1990-es rablási gyilkosságáért ült. Skizofréniában szenvedett, voltak messiási téveszméi, de alapvetően beszámítható és tudatos volt. A New York Postnak 2015-ben elmondottak szerint egy újságcikket hordott Dahmer bűneiről, és a gyilkosság reggelén is nála volt ez a kivágás.[22][20][19]

Miközben Scarver vizet engedett a felmosóhoz, azt állította, hogy valaki a hátába bökött, nem tudta, ki. Nem tisztázott, szándékos vagy véletlen volt-e. Scarver a személyzeti öltözőbe követte Dahmert, és közvetlenül szembesítette a cikkben olvasott bűnökkel. “Megkérdeztem, tényleg megtette-e ezeket, mert borzasztóan undorodtam” – mondta a New York Postnak.[19][22]

Dahmer megdöbbent, hogy egy rab így rátámad. Megpróbált elmenekülni, de Scarver a súlyzóteremből szerzett, 50 centis vasrúddal elállta az ajtót. “Elég gyorsan kereste a kijáratot” – mondta Scarver –, “de elálltam. Meghalt. Lehajtottam a fejét.”[22][19]

Két gyors ütést mért a fejére és arcára a vasrúddal, halálra zúzva. Az őrök körülbelül 8:10-kor találták meg a fürdőszoba padlóján súlyos fejsérülésekkel. Kórházba vitték, de nagyjából egy órával később halottnak nyilvánították.[21][23][19][22]

Scarver egy másik öltözőben Jesse Andersont is megtámadta, hasonló brutalitással megölve. Körülbelül húsz percen belül két rabot ölt meg.[20][21][19]

Scarvert elfogták, mindkét gyilkosságért további életfogytiglant kapott meglévő büntetéséhez. Amikor megkérdezték, miért ölte meg Dahmert, több motivációt említett: azon túl, hogy undorodott tetteitől, azt mondta, “átlépett bizonyos embereken – rabokon, börtönszemélyzeten”. Szerinte vannak, akik “megbánták”, de Dahmer “nem volt köztük”.[20][19]

Jeffrey Dahmer harmincnégy évesen halt meg. Kevesebb mint három évet töltött a rászabott egymást követő életfogytiglanokból. Erőszakos halála egy másik rab kezétől keserű szimmetriát adott: ragadozó, akit erőszak sújtott zárt térben, élete ugyanúgy hirtelen és brutálisan ért véget, mint áldozataié.

Utóhatások: a rendőrség kudarca és a családok tragédiája

Dahmer bűneinek hatása messze túlmutatott a tizenhét fiatal férfin, akit megölt. Családjaik gyásszal és traumával törtek össze. Errol Lindsey anyja, bátyja Michael és nővére, Rita Isbell cipelte tovább a veszteség súlyát. Joseph Bradehoft három gyermeke apa nélkül nőtt fel. David Thomas lánya soha nem ismerhette apját, csak töredékes gyermekkori emlékekből.[17]

A rendőrség eljárása súlyos rendszerszintű kudarcokat tárt fel. A legkirívóbb Balcerzak és Gabrish esete: 1991 májusában egy sérült, kétségbeesett fiút – Konerak Sinthasomphone-t – a lakásba kísértek vissza, Dahmer hamis magyarázatait elfogadva. Nem vették észre a látható sérüléseket, nem érzékelték a rothadás bűzét, kritikátlanul hitelt adtak egy sorozatgyilkos történetének. Mindkettőt elbocsátották a katasztrofális hiba miatt.[1][11]

Dahmer anyja, Joyce Flint (1936. február 7.) rettenetesen szenvedett fia bűneinek nyilvánosságra kerülésétől. A börtönben is tartotta vele a kapcsolatot, hetente beszéltek telefonon. Megkérdezte tőle, megmaradtak-e késztetései. Jeffrey azt felelte: “Igen, anya, örülök, hogy be vagyok zárva. Félnék, mit tennék, ha nem lennék bezárva.” Joyce végig ragaszkodott fia elmebetegségéhez, talán képtelen volt összeegyeztetni a fiát a szörnnyel: “Milwaukee démonná tette a fiamat. Nem mondták ki beszámíthatatlannak. Nem tagadom, hogy amit tett, borzalmas. Senki nem hallgat. Nem tudta, mit csinál.”[24][25]

A pszichés terhelés Joyce számára óriási volt. 1994-ben, ugyanabban az évben, amikor fiát megölték a börtönben, Joyce öngyilkosságot kísérelt meg Kaliforniában. Eszméletlenül találták, a gázsütő nyitva volt és be volt gyújtva. Egy cetli hevert mellette: “Magányos élet volt, különösen ma. Kérlek, hamvasszatok el … szeretem a fiaimat, Jeffet és Davidet.” Túlélte a kísérletet. Később szenvedélyesen küzdött azért, hogy fia agyát tudományos kutatásra megőrizzék, abban bízva, hogy ez segíthet hasonló bűnök megelőzésében. Motivációi összetettek voltak: az anyai gyász és a törekvés, hogy valami értelmet találjon fia szörnyű tetteiben.[25][24]

Joyce 1996-ban, Jeffrey születésnapján újra megpróbálta az öngyilkosságot. Élete hátralévő részében mentális egészségéért küzdött, igyekezett megfelelő gyógyszerkombinációt találni a depresszió kezelésére. Végül Fresno, Kalifornia lett az otthona, egy idősek otthonában dolgozott, majd HIV/AIDS-ügyekben látott el esettanulmány-kezelést. Tartotta a kapcsolatot újságírókkal és a fia ügyeit kutatókkal, de többnyire elzárkózott a hivatalos interjúktól, és nem volt hajlandó könyvet írni élményeiről.[24][25]

2000-ben Joyce Dahmer 64 évesen mellrákban hunyt el Fresnóban. Halála lezárta egy olyan anya küzdelmét, aki világra hozott egy mélyen zavart fiút, majd viselnie kellett szörnyetegsége terhét. Utolsó éveiben némi békét talált, azt mondta, “mentálisan sokkal jobban” van, és humorral beszélt megküzdési stratégiáiról. Halála előtt levelezéseit “Peace and light, Rocky” aláírással zárta – egy nő, aki igyekezett értelmet találni az értelmetlenben, és akinek életét nála nagyobb erők törték szét.[25][24]

Lionel Dahmer, Jeffrey apja sokkal tovább élt. 2023. december 5-én, 87 évesen hunyt el. 1994-ben második feleségével, Sharival kiadta az “A Father’s Story” című, megrendítő memoárt, amelyben fia neveléséről, saját szerepéről a családi működési zavarokban és Jeffrey bűneinek kiderüléséről írt. A könyvben mély szorongásról vallott: “Emlékszem, csecsemőkorában elöntött a tehetetlen rettegés. Nézem a fiamat, rózsaszín, tökéletes, és az agyam tele van mindazzal, ami majd éri őt, és amit ő maga tesz majd mások vérével.”[26]

Élete hátralévő részében kitartott amellett, hogy fia mentálisan beteg volt, és az esküdtszék tévedett az épelméjűségben. Úgy vélte, az a gyógyszerkoktél, amit Joyce a terhesség alatt szedett, idegrendszeri károsodást okozhatott, és hozzájárulhatott Jeffrey pszichopátiájához. Elutasította, hogy fia bűneiből profitáljon, csak gyászt és megbánást mutatott.[4][26]

Kulturális hatás: a sorozatgyilkos, aki megváltoztatta a közvéleményt

Jeffrey Dahmer bűnei és pere mérföldkő lett az amerikai kriminológiában és popkultúrában. Az ügy alapvető kérdéseket vetett fel a gonosz természetéről, a sorozatgyilkosságok eredetéről, a mentális egészségügyi szakértők megbízhatóságáról és a védtelenek védelmére rendelt rendszerek kudarcairól. A per megmutatta az őrültségi védelem hiányosságait olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan zavart emberek mégis aprólékosan terveznek gyilkosságokat.

Az eset rávilágított bizonyos társadalmi csoportok különös sebezhetőségére – fiatal fekete férfiakra, LGBTQ emberekre, hajléktalanokra és más marginalizált közösségekre –, akik célponttá válhatnak sorozatragadozók számára. Dahmer tizenhét áldozatából tizenhat színes bőrű férfi volt, főként feketék. Dahmer mindazonáltal következetesen állította, hogy a bőrszín nem játszott szerepet a választásban, amit az ügyészség elfogadott, és az esküdtek is hittek neki.[12]

Az, hogy tizenhárom évig nem derültek ki bűnei, annak ellenére, hogy többször került kapcsolatba a rendőrséggel, pszichiátriai vizsgálatokon esett át, és elítélték szexuális zaklatásért és közszeméremsértésért, rendszerszintű vakságot mutatott a rendfenntartásban és a mentális egészségügyben. Egy fiatal férfi, akinél egyértelműen látszott a veszélyes kórosság – halál iránti vonzalom, szerhasználat, szexuális erőszak, nekrofíl késztetések –, szabadon maradhatott, amíg tizenhét embert meg nem ölt.

Összegzés

Jeffrey Dahmer az amerikai történelem egyik legjobban kutatott sorozatgyilkosa, sötét tükör, amelyben a gyermekkori trauma, mentális betegség, szexualitás, szerhasználat és intézményi kudarcok metszéspontját vizsgálhatjuk. Bűnei az amerikai történelem leggroteszkebbjei közé tartoznak: módszeres ragadozás, kannibalizmussal és nekrofíliával párosítva, ami sokkolta az országot és a világot.

A megválaszolatlan, talán megválaszolhatatlan kérdés az, hogy Dahmer bűnei elkerülhetetlen következményei voltak-e agyi kémiájának, gyermekkori traumáinak, családi működési zavarainak és annak, hogy társadalmi kitaszított lett, vagy egyszerűen a gonoszság választása volt. Az esküdtszék, amely mindkét oldal szakértőit meghallgatta, úgy döntött, épelméjű volt – tudta, hogy rosszat tesz, és mégis megtette. Mégis, sokak számára, akik tanulmányozták az esetet, továbbra is meggyőzőek a mély mentális zavar jelei.[5]

Annyi biztos, hogy tizenhét fiatal férfinak és fiúnak nem kellett volna meghalnia. Le kellett volna érettségizniük, dolgozniuk, szeretniük, teljes életet élniük. Családjaiknak nem kellett volna gyászban szétszakadniuk. A veszélyes ragadozóktól védő rendszereknek hatékonyabban kellett volna működniük. Egy sérülékeny gyerek, aki megfelelő gondoskodással és kezeléssel talán más útra léphetett volna, ehelyett magára hagyva vált Amerika egyik leghírhedtebb gyilkosává.[1][7][11][2]