Pocahontas valódi élete: fogság, kényszer és korai halál

Pocahontas egyetlen korabeli portréja, 1616 Simon van de Passe 1616-os metszete – az egyetlen Pocahontas életében készült hiteles portré. A felirat huszonegy évesnek jelöli.

1995-ben a Disney kiadott egy animációs filmet egy fiatal bennszülött nőről, aki szerelembe esett egy angol felfedezővel, megmentette az életét, majd énekelt a folyón és felhőkkel társalgott. A film kasszasiker lett, Oscar-díjat nyert, és generációk számára meghatározta Pocahontas képét. Az egyetlen probléma az, hogy szinte semmi sem igaz belőle. A valódi Pocahontas nem szerelmes kalandor volt, hanem fogoly. Nem mentette meg John Smith életét – ha megmentett bárkit, akkor saját magát próbálta megmenteni, ahogy tehette. Huszonegy évet élt, és életének nagy részét a gyarmati hatalom valamilyen formájának szorításában töltötte. Nem egy szerelmes film főhőse volt, hanem egy tizenegy éves kislány, majd egy fiatal nő, aki soha nem választhatta meg a saját sorsát.

Ki volt valójában Pocahontas?

Amonute volt a nyilvános neve, amelyet idegenek előtt használhatott. Matoaka volt a titkos neve, amelyet a közösség csak magán körökben ejtett ki – a keleti partvidék bennszülött népeinél a titkos nevet azért kellett rejtve tartani, mert aki ismeri, hatalmat kaphat felette. [1] A „Pocahontas” csak becenév volt, amelynek pontos jelentése vitatott: a leggyakrabban idézett fordítás „játékos” vagy „rosszalkodó”, esetleg „vad kis jószág”. Ő maga valószínűleg nem is azonosult ezzel a névvel – mégis ez maradt fenn az utókorban, ez lett belőle szimbólum, Disney-hercegnő és politikai metafora egyszerre.

Valamikor 1596 körül született a Powhatan Konföderáció területén, a mai Virginia állam keleti partvidékén – azon a vidéken, ahol harminc, egymással rokon nyelvet beszélő bennszülött törzset fogott össze egyetlen szövetség. Apja, Wahunsenaca – akit az angolok egyszerűen csak Powhatannak hívtak, tévesen törzsének nevét adva az embernek – ennek a szövetségnek volt a legfőbb főnöke – egyfajta fejedelem, akinek a többi törzsfőnök is alárendeltje volt –, és fennhatósága alatt tíz- és tízezres nagyságrendű népesség élt. [2] Anyja a szülés során halt meg – ahogy Wahunsenaca többi gyermekének anyja is. A főnök szokása volt, hogy minden gyermekét más anyától fogantatta, az anyák - akik nem haltak bele a szülésbe - a szülés után saját falvaikban éltek tovább. Pocahontas így anyja nélkül nőtt fel apja udvarában, Werowocomocóban, féltestvérek gyűrűjében, akikből volt bőven.

Az apjáról fennmaradt korabeli leírások egy ellentmondásos embert mutatnak: az angolok féltek tőle, saját népe tisztelte, és a gyermekeihez – különösen Pocahontashoz – valódi gyengédséggel kötődött. Pocahontas különleges helyet foglalt el közöttük. Az angol katonák, akik a jamestowni erőd közelében találkoztak vele, élénk, kíváncsi, vakmerő kislányként írják le: szívesen jött a telepre, a fiúkkal együtt bukfencezett az udvarban, és hamar megtanult néhány angol szót. [3] Gyerekkor volt ez még a szó teljes értelmében – az üldöztetés és a kényszer előtt.

John Smith és az életmentés mítosza

1607 decemberében a Powhatan harcosok foglyul ejtették John Smith kapitányt, miközben az a Chickahominy folyón kutatott élelem után. Opechancanough – Wahunsenaca egyik testvére – kísérettel vezette Smitht apjához, Werowocomocóba. Ami ezután következett, az a történelem egyik legtöbbet félreértett jelenete. [4]

Smith korabeli feljegyzéseiben – amelyeket közvetlenül az események után vetett papírra – nem szerepel semmilyen drámai életmentés. Csak tizenhét évvel később, 1624-ben megjelent emlékirataiban bukkan fel az a jelenet, amelyet mindenki ismer: Smitht a földre kényszerítik, fejét kőre fektetik, ütésre emelik a kezeket – és ekkor Pocahontas a testével takarja, fejét Smith fejéhez szorítva megmenti az életét. [5] A késői feljegyzés és az ellentmondások miatt a legtöbb mai történész úgy véli, hogy nem valódi életmentésről volt szó. Ami valójában történt, az minden bizonnyal egy rituális örökbefogadási szertartás volt: Wahunsenaca szimbolikusan befogadta Smitht a Powhatan-nép kötelékébe, és a szertartásban Pocahontas a törzsanya szerepét töltötte be. Smith nem értette, amit látott, és tényleg hitte, hogy a kislány megmentette az életét – de a jelenet nem egy spontán bátorság pillanata, hanem egy előre megszervezett protokoll volt.

Pocahontas ekkor tizenegy éves volt. Smith huszonhét. Semmiféle romantikus kapcsolatról nincs szó sem a korabeli forrásokban, sem a logika alapján. A kapcsolatuk a gyermek és az idegen vendég viszonya volt, amelyet mindkét fél kultúrájának szabályai határoztak meg. Az angol katonák feljegyezték, hogy a kislány szívesen megfordult Jamestownban, ahol trükköket csinált és kacagott a katonákkal. [6] Ez volt az egész „románc” valódi alapja.

Az első házasság

1609 körül John Smith súlyos sérülést szenvedett – egy lőporzacskó robbant fel közelében –, és visszatért Angliába. Pocahontasnak azt mondták, hogy meghalt. Ez a tévhit évekig megmaradt benne, és döntő fontosságúnak bizonyult majd, amikor Londonban újra szembesül a valósággal. A gyarmati kapcsolatok Smith nélkül romlani kezdtek; az angolok élelemhiányban szenvedtek, a Powhatan-nép egyre kevésbé volt hajlandó kereskedni velük. Pocahontas ebben az időszakban fokozatosan eltávolodott Jamestowntól.

Valamikor 1610 tájékán, serdülőkorában, hozzáment Kocoumhoz, egy Patawomeck harcoshoz. [7] A Mattaponi törzs szóbeli hagyománya – amelyet a törzs a mai napig őriz és ad tovább generációról generációra – szerint Pocahontas ezekben az években viszonylag békés életet élt, és valószínűleg született egy lánya is, akit Ka-Okee-nak hívtak. Ez az időszak szinte teljes homályban maradt az írott forrásokban; az angolok nem tartottak Pocahontassal kapcsolatot, és a Powhatan-nép életét senki nem dokumentálta belülről, a saját szemszögükből. [8] Ami biztos: ez volt az egyetlen rövid periódus, amikor Pocahontas talán valóban szabadon, a saját közösségében, a saját döntései szerint élhetett.

Foglyul ejtés

1613 áprilisában Samuel Argall kapitány, az angolok egyik legmerészebb és legkíméletlenebb katonai parancsnoka, meggondolt tervet dolgozott ki. Tudomást szerzett arról, hogy Pocahontas – Wahunsenaca legkedvesebb lánya – a Patawomeck törzs területén tartózkodik. Argall felkereste Iopassust, a Patawomeck-főnököt, akinek érdeke volt jó kapcsolatot tartani az angolokkal, és alkut kötött vele: csábítsák Pocahontast a hajójára. [9]

Pocahontas elfogása, de Bry metszete, 1618 Theodor de Bry 1618-as metszete Pocahontas elfogásáról – korabeli európai képzelet szüleménye, amely az európai nézőpont elvárásait tükrözi, nem a valóságot

Iopassus felesége meggyőzte Pocahontast, hogy kísérje el a hajóra vacsorára. Amikor a fiatal nő a fedélzeten volt, Argall bejelentette, hogy fogoly. Pocahontast Jamestownba vitték, és váltságdíjat követeltek Wahunsenacától: a foglyait és elrabolt fegyvereit cserélje el a lányáért. A Mattaponi hagyomány szerint Kocoumot, Pocahontas férjét az angolok megölték az elfogás során – ez az állítás nem nyert egyértelmű megerősítést az írott forrásokban, de a logika alapján valószínű: egy harcost, aki megpróbálja megakadályozni a felesége elrablását, az angolok nem kímélnek. [10] Ha Ka-Okee valóban létezett, a kislánynak is nyoma veszett ettől a pillanattól fogva.

Wahunsenaca válasza meglepő volt: halogatta a tárgyalásokat. Visszaküldte az angolok korábban foglyul ejtett embereit, visszaadott néhány fegyvert, de nem mindet. Egyes történészek szerint egyszerűen nem tudott megfelelő erőt összeszedni egy nyílt konfrontációhoz; mások szerint bonyolultabb politikai kalkuláció állt a háttérben. A lányát nem kapta vissza.

A fogság évei

Pocahontast Henricóba vitték, egy fiatal angliai telepre a James folyó mentén, ahol Alexander Whitaker tiszteletes gondjaira bízták. Whitaker lelkes misszionárius volt, aki Pocahontasban lehetőséget látott: ha a „vadak fejedelmének lányát” meg lehet téríteni, az a teljes Powhatan-nép megtérítésének szimbolikus első lépése lehet. [11] Tanította angolra, olvasásra, a keresztény hitelvekre. Pocahontast elvágták a saját nyelvétől, szokásaitól, ruháitól, közösségétől – mindentől, ami Matoaka volt, hogy Rebecca legyen belőle.

A Mattaponi szóbeli hagyomány egy sötétebb képet is megőrzött erről az időszakról: hogy Pocahontast a fogság ideje alatt megerőszakolták. A törzs idősebb tagjai szerint – ahogy Chief Roy Crazy Horse dokumentálta és nyilvánosságra hozta a hagyományt – ez volt az oka annak is, hogy amikor John Rolfe-tól fia született, a Mattaponi nép nem tartotta a gyermeket olyannak, aki méltán képviselhetné az anyai ősöket. [12] Ezt az állítást a gyarmati írott forrásokban természetesen nem találjuk meg – az angolok nem jegyeztek fel olyasmit, ami belső morális vádként értelmezhető lett volna. De a törzs emlékezete fennmaradt.

Egy éven belül Pocahontas felvette a keresztséget, és a Rebecca nevet kapta. Ez nem feltétlenül szabad döntés volt: fogoly volt, és az itteni élet egyetlen lehetséges útja az volt, amely az angolok által meghatározott keretek között haladhatott. Amit ma pszichológiai manipulációnak és kulturális erőszaknak neveznénk, az a XVII. századi keresztény misszionáriusok szempontjából lelki megmentés volt. Az eredmény azonos: Pocahontas – Matoaka – a fogság végére Rebecca lett, angliai nevével és angliai viseletével, keresztény imádságokkal a szájában.

John Rolfe és a házasság

John Rolfe 1610-ben érkezett Virginiába, és addigra mindkét feleségét elveszítette – az egyiket Bermudán, egy hajótörés után, a köztük született gyermekükkel együtt. Szorgalmas, gondos ember volt, aki a virginiai dohány termesztésével vált ismertté: az általa nemesített Nicotiana tabacum fajta lett az első exportálható minőségű virginiai dohány, és ezzel szó szerint megmentette az anyagi csőd szélén álló jamestowni gyarmatot. [13]

1614 elején Rolfe levelet írt Thomas Dale kormányzónak, amelyben kérte az engedélyt, hogy feleségül vehesse Pocahontast. A levél szokatlanul hosszú és szorongóan önigazoló: Rolfe részletesen kifejti, hogy nem vágyból, nem testi vonzalomból cselekszik, hanem Isten dicsőségére, a gyarmat javára, és a „vadak üdvözítése” érdekében. [14] Hogy Pocahontasnak volt-e bármilyen szava a dologban, azt nem tudjuk. Amit tudunk: 1614. április 5-én megkötötték a házasságot. Wahunsenaca – akit leánya sorsa egyre mélyebben megrendített – elfogadta az egyezséget, és ez hozta létre az úgynevezett „Pocahontas békéjét”: a Powhatan-nép és az angolok közötti fegyverszünetet, amely néhány évre valóban csökkentette az erőszakot a térségben.

Pocahontas és John Rolfe házassága John Gadsby Chapman 1840-es festménye Pocahontas megkereszteléséről és házasságáról – romantizált XIX. századi értelmezés

Körülbelül egy évvel a házasság után, 1615 elején megszületett Thomas Rolfe. A kisfiú volt az egyetlen személy, akiben Pocahontas világa és az angol világ valóban összefonódott – legalábbis biológiailag. Ő maga soha nem tapasztalhatta meg, mit jelent ez az összefonódás valójában.

Anglia – a Virginia Company eszköze

1616 júniusában az egész csoport Angliába hajózott: Pocahontas – immár Rebecca Rolfe –, John Rolfe, a kis Thomas, és körülbelül tíz Powhatan kísérő, köztük Uttamatomakkin, egy magas rangú tanácsos, akit Wahunsenaca azzal bízott meg, hogy számolja meg az angolokat és figyelje meg a milyenségüket. A Virginia Company – az a részvénytársaság, amely a gyarmatot fenntartotta – szívesen fogadta az egész delegációt, mert Pocahontas személye felbecsülhetetlen marketingértékkel bírt: egy „megtérített indián hercegnő” jelenléte London szalonjaiban pontosan azt a sikertörténetet szimbolizálta – hogy a gyarmat képes a „vadakat” kereszténnyé és angollá formálni –, amellyel új befektetőket lehetett toborozni. [15]

London ijesztő és lenyűgöző hely lehetett egyszerre: háromszázezer ember, füst, zaj, járványos betegségek, és egy teljesen ismeretlen társadalmi rend. Pocahontast ünnepelték, de úgy, ahogy az egzotikumot szokás ünnepelni: felmutatva, bemutogatva, tárgyiasítva. A Virginia Company gondoskodott a szállásukról, ruháikról és kísérőikről – de ebben a gondoskodásban ott volt a számítás is. [16] Uttamatomakkin, akit Wahunsenaca azért küldött, hogy megszámolja az angolokat, hamar feladta a próbálkozást: azt mondta, annyi ember van ott, mint a fűszál a mezőn, megszámlálhatatlan.

1617 januárjában Ben Jonson udvari maszkjátékán Pocahontast bemutatták I. Jakab királynak és Anna királynénak. A király reakciója jellemző volt: utólag megkérdezte tanácsadóit, hogy nem volt-e törvénytelen, hogy egy köznemes – mert John Rolfe nem volt nemes – egy indián fejedelmi sarjat vett feleségül, és ezzel megsérti a királyi vér tisztaságára vonatkozó protokollt. [17] A kérdés megmutatja, hogyan tekintette a király a helyzetet: Pocahontas nem egy megtérített fiatalasszony volt a szemében, hanem egy külföldi fejedelmi sarj – alacsonyabb rendű ugyan, de egy más rendszer fejedelmi sarja, akinek jelenléte politikai kérdéseket vet fel.

Pocahontas I. Jakab király udvarában, London, 1617 William Ludwell Sheppard XIX. századi illusztrációja Pocahontas londoni fogadtatásáról I. Jakab király előtt

John Smith viszontlátása

Londonban Pocahontasnak szembe kellett néznie azzal, amit évek óta valóságnak hitt: John Smith él. Évekig azt gondolta, hogy meghalt – talán így mondták neki, talán csak nem kapott ellentétes híreket. A találkozásra 1616 végén, vagy 1617 elején kerülhetett sor; Smith maga írta le az eseményt, bár természetesen a saját szemszögéből és a saját képére formálva.

Smith feljegyzése szerint Pocahontas nem tudott megszólalni, amikor meglátta. Hosszú, kínos csend állt be, amelyet a jelenlevők valószínűleg nehezen viseltek. Végül Pocahontas szólt: apjaként szólította Smitht, ahogy az angolok szokása volt, hogy Wahunsenacát atyaként kezeljék. Smith korrigálni próbálta, mondván, egy fejedelemnő nem szólíthatja így egy közlegényt. Pocahontas félbeszakította: azt mondta, Smith annak idején idegenként érkezett apja földjére, és apja befogadta, azt mondván, „te az én fiam vagy”. Ha Smith megtehette, hogy Wahunsenacát apjaként kezelje, akkor Pocahontas is megteheti, hogy Smitht apjaként szólítsa – ezt a jogát nem veszi el tőle senki. [18] Aztán ismét elhallgatott. Smith azt írja, hogy „nem volt képes hosszasan folytatni a beszélgetést”. Sokan úgy értelmezik ezt, hogy a valódi találkozás – az az ember, akit halottnak hitt, most ott áll előtte – annyira megrendítette, hogy a szavak elakadtak benne.

Halál Gravesend-ben

1617 márciusában az idő lejárt: visszaindultak Virginiába. Pocahontas betegeskedett – valószínűleg tüdőgyulladás vagy valamiféle légzőszervi fertőzés, esetleg tuberkulózis –, és ahogy hajójuk végighaladt a Temzén, nyilvánvalóvá vált, hogy nem bírja a tengeri utat. A hajó Gravesend-nél horgonyt vetett – annál a kis temze-parti városnál, ahol a folyó torkolat felé kanyarodik, és ahol a tengeri utak előtt utoljára lehetett partot érni. [19]

1617 március 21-én Pocahontas meghalt. Huszonegy éves volt, talán huszonkettő. John Rolfe feljegyzett néhány szót, amelyet állítása szerint az utolsó pillanataiban mondott – és ezek a szavak, ha hitelesek, mélyen megrendítőek: „Minden ember meghal. Elég, hogy a gyermek életben van.” [20] A kis Thomas valóban életben maradt. A Gravesend-i St. George’s Church szentélyébe temették el Pocahontast. Sírja sokáig jelöletlen maradt; az eredeti templomépületet 1727-ben tűz pusztította el, és bár az egyházat újjáépítették, a hiteles sírhely a mai napig bizonytalan.

Thomas Rolfe-ot, a kisfiút, aki anyja után apját is elveszítette – John Rolfe is meghalt néhány évvel később, 1622-ben –, Angliában hagyták John Rolfe egyik rokonánál. Tizenkilenc éves korában, 1635-ben tért vissza Virginiába, ahol anyja népe és apja népe egyaránt figyelemmel kísérte a sorsát. Letelepedett, dohányt termesztett, megnősült; leszármazottai máig élnek Virginiában. [21]

Utóélet

Wahunsenaca – Powhatan – kevesebb mint egy évvel Pocahontas halála után, 1618 tavaszán meghalt. A nép, amelyet összefogott, és a béke, amelyet Pocahontas sorsa árán vásároltak meg, nem sokáig tartott. 1622-ben Opechancanough főnök – Wahunsenaca testvére – nagyszabású koordinált támadást indított az angol telepek ellen; egyetlen napon belül több mint négyszáz gyarmatost öltek meg. Az angolok megtorolták, és az erőszak hullámokban folyt tovább évtizedeken át, amíg a Powhatan Konföderáció végleg fel nem bomlott és szét nem szóródott. [22]

Pocahontas szobra a virginiai Jamestownban – az egyetlen kortársnak tekinthető forrás, a Simon van de Passe-metszet alapján mintázva

Az a Pocahontas, akit a köztudatban ismerünk, nagyrészt a XIX. századi romantikus képzelet alkotása, amelyet a Disney 1995-ben véglegessé merevített. A film szinte minden lényeges elemében eltér a valóságtól: Pocahontas nem volt felnőtt nő John Smith idején; Smith nem volt romantikus hős, hanem egy gyarmati katona; a románc soha nem létezett; és a film „boldog befejezése” helyett a valódi Pocahontas élete három egymást követő fogságból állt: először az angoloké, aztán a társadalomé, amelybe erővel betagoztatták, végül egy hajón, amely hazafelé vitte volna, de soha nem ért oda. [23]

A Mattaponi törzs – amely a Powhatan Konföderáció egyik utódközössége, és a mai napig Virginia államban él – saját szóbeli hagyományát őrzi Matoaka életéről. Számukra ő nem egy Disney-hercegnő, hanem egy elrabolt, megtört, de soha meg nem töretett fiatalasszony, akit gyermekkorától fogva más erők mozgattak. Számukra a neve nem Pocahontas – számukra ő Matoaka volt. [24]