Issei Sagawa: a párizsi kannibál, akit Japán hírességgé tett

1981 június 13-án párizsi járókelők vették észre, hogy egy kis termetű japán férfi két nehéz bőröndöt cipel a Bois de Boulogne egyik tava felé. Az egyik bőröndből vér csöpögött. Amikor a rendőrség elfogta a férfit, a bőröndökben Renée Hartevelt, egy huszonöt éves holland diáklány szétdarabolt maradványait találták. Az elkövető Sagawa Issei (佐川一政) volt, a párizsi Sorbonne irodalomszakos doktorandusza, egy gazdag japán üzletember fia – és a megszállottsága szinte a születése pillanatától ott volt. Ami ezután következett, az nem csupán egy gyilkossági ügy volt: ez egy olyan rendszer története, amelyben a kultúra, a pénz és a jogi kiskapuk együttesen lehetővé tették, hogy egy önbevallott kannibál szabadon sétáljon el a tettéből, sőt – évtizedeken át hírességként éljen.

Egy törékeny gyermek Kobéban

Sagawa Issei 1949. április 26-án született Kobéban, koraszülöttként. Az első évei betegség, testi gyengeség és kórházi ápolás jegyében teltek; gyermekkorában feltűnően kis termetű volt, és a visszaemlékezéseiben maga is leírta azt az állandó, fojtogató érzést, amellyel saját testére nézett: undorodott tőle, valami tökéletlen, nem elég testnek tartotta. Az apja, Sagawa Akira, Japán egyik legnagyobb ipari vállalatának, a Kurita Water Industries-nek volt az elnöke – köztiszteletben álló és vagyonos ember, aki minden lehetőséget megadott a fiának. A gazdag apai háttér nem takarta el a belső ürességet, de hosszú évtizedekre kiváltságos menedéket nyújtott annak következményeitől. [1][2]

A kannibalizmus gondolata – legalábbis ahogyan Sagawa visszaemlékezett rá – már hat-hét éves korában megjelent. Egy mesejátékban látott egy nagyobb, erős testet, és azonnali vágya támadt, hogy megegye. Ez a képzet attól fogva nem hagyta el: nem háttérbe szorult fantáziaként, hanem visszatérő, egyre intenzívebbé váló megszállottságként. Serdülőként a japán könyvtárak elérhető anyagait bújta, filmeket keresett, és az az érzés, hogy egy szép, erős test elfogyasztásával egyesülni lehet, kvázi-misztikus tartalmat kapott az elméjében. A Wako Universityn elvégezte az alapképzést, majd ösztöndíjjal Párizsba ment, ahol a Sorbonne doktori programjában francia irodalmat tanult. Az otthoni felügyelet alól kiszabadulva Párizsban először próbált meg nőt megtámadni: 1977-ben egy német diáklányt próbált megrohanni a lakásán – a lány felriadt, elmenekült. A rendőrség eljárást indított, amelyet az apja pénze és jogi segítsége csendben lezárt, Sagawa Japánba repült, majd visszatért Franciaországba. [1][3]

Renée Hartevelt

Renée Hartevelt 1955-ben született Hollandiában. Irodalomból doktorált volna a Sorbonne-on – a francia nyelv és kultúra iránt érzett szenvedélye hozta Párizsba, ahol Sagawával azonos szemináriumra járt. Az egykorú visszaemlékezések és az újságírók tudósításai alapján nyílt, segítőkész ember volt: az a fajta, aki előtt az ajtót nyitva hagyják. Sagawa ajánlatát, hogy segítsen egy német vers fordításával, azonnal elfogadta – a kérés az irodalomszeminárium közegében teljesen természetesnek tűnt. Hartevelt magas volt, szőkés, és pontosan beleillett abba a fizikai képbe, amelyet Sagawa évek óta rögzített az elméjében ideálként. Ez persze nem ok, nem magyarázat, és főleg nem mentség – csak az az apró, gyilkos véletlen, amellyel egy szemináriumon az ember mellé ülhet az, aki ölni készül. [1][4]

Renée Hartelveltet a legtöbb tudósítás néhány sorban intézi el – neve egy bűnügyi lexikonban, arcát kevesen ismerik, személyisége a szörnyűség árnyékában eltűnt. Holott ő volt az, akinek jövője volt, tervei, élete. Párizsba azért ment, mert akarta – mert a doktori munka, a francia irodalom és az európai szellemi élet vonzotta. A szülei a gyilkosság után elzárkóztak a médiától; nem adtak interjút, nem nyilatkoztak, és a holland hatóságok sem kaptak semmilyen jogi lehetőséget arra, hogy az ügyet ők maguk folytassák. Renée Hartevelt neve minden nekrológban szerepelt, amelyet Sagawa 2022-es halálakor írtak – de a legtöbb szerkesztő megjegyezte: az áldozatról mindig legkevesebb szó esett, az elkövetőről legtöbb. [4][2]

Renée Hartevelt portréfotója – a párizsi kannibálgyilkosság 1981-es áldozata Renée Hartevelt (1955–1981), a Sorbonne holland doktorandusza. 1981. június 11-én halt meg Sagawa párizsi lakásán.

A gyilkosság

1981 június 11-én Hartevelt megérkezett Sagawa párizsi lakásába, a 16. kerületi rue Erlanger-re. Leültek az asztalhoz; Sagawa kiadta az áttanulmányozandó szöveget. Hartevelt olvasni kezdett; Sagawa hozzálépett, és tarkón lőtte. A lövés a lányt azonnal megölte. Sagawa ezután két napon át az apartmanban maradt, és feldarabolta, majd részben megette az áldozatát. Amit nem evett meg, azt két bőröndbe csomagolta, és taxival a Bois de Boulogne-hoz vitette magát. Június 13-án, a tó közelében két járókelő meglátta a bőröndből szivárgó vért, és értesítette a rendőrséget. Sagawát perceken belül elfogták; a maradványokat a bőröndökben megtalálták. [1][3]

Issei Sagawa Tokióba érkezésekor 1984-ben, miután Franciaország átadta Japánnak Issei Sagawa 1984-ben érkezik Tokióba, miután a francia hatóságok átadták Japánnak. Három évvel később szabadlábon volt.

Elmebeteg Franciaországban, szabad Japánban

A párizsi vizsgálati bíróság előtt Sagawa védői azzal érveltek, hogy az elkövető nem volt képes megérteni tettei természetét és következményeit. A pszichiátriai vizsgálat eredménye alapján Sagawát az eljárás lefolytatására képtelennek nyilvánították, és 1981 végén a villejuif-i Paul-Guiraud Pszichiátriai Kórházba szállították, ahol a következő három évet töltötte – nem börtönben, hanem zárt pszichiátriai intézetben. A bírósági aktákat az ügyész kérésére lezárták és titkosnak minősítették; ez a döntés nemcsak azt akadályozta meg, hogy az ügy részletei nyilvánosan hozzáférhetők legyenek, hanem azt is, hogy Japánban bármilyen önálló jogi eljárás indulhasson. [1][3]

1984-ben Sagawa Akira, az apa közbenjárására a francia hatóságok beleegyeztek a Japánba szállításba. Az apai kérés mögött gazdasági és politikai mozgástér is volt: a Kurita Water Industries elnökeként Sagawa Akira kapcsolatrendszere messze ért. Sagawát a tokiói Matsuzawa Pszichiátriai Kórházba szállították, ahol megvizsgálták – de a japán hatóságoknak a titkosított francia aktákhoz nem volt hozzáférésük. A japán törvények nem tették lehetővé, hogy valakit külföldi ítélet alapján tartsanak fogva, és a japán pszichiátriai vizsgálat sem találta szükségesnek a hosszú távú intézeti kezelést. 1985 augusztusában Sagawa Issei szabadon sétált ki a kórházból. Soha nem töltött le szabadságvesztéssel járó büntetést. [1][2]

Bestseller, ételkritika, manga

Ami ezután következett, az nehezen illeszthető bármilyen elfogadható erkölcsi keretbe – és a japán médiakritikusok egy része maga is megpróbálta értelmezni. Sagawa még a kórházi tartózkodás alatt, 1983-ban megírta és kiadatta Kiri no Naka (霧の中 – „A ködben”) című könyvét, amelyet a Kadokawa Shoten jelentetett meg. A könyv a gyilkosság körülményeit írta le, Sagawa saját nézőpontjából, részletezve a megszállottságát és a tettet. Bestseller lett. Ezt követően újabb könyveket írt, és a kiadók rendszeresen fogadták a kéziratait – az a tény, hogy szerzője meggyilkolt és megevett egy embert, olvasói szempontból inkább növelte, mint csökkentette az értéket. [1][5]

Az 1980-as évek végétől Sagawa rendszeresen adott interjúkat japán lapoknak és magazinoknak, tévéshow-kban jelent meg vendégként, ételkritikusi rovatot írt egy japán folyóiratnak, és illusztrációkat készített – a rajzok egy részén szexuálisan erőszakos, kannibalisztikus jelenetek szerepeltek, amelyeket ugyancsak sikerült kiadni. Ez a jelenség a japán sajtóetika kritikusai szerint az ero-guro kultúra – az erotikus-groteszk médiafogyasztás hagyományának – egy szélsőséges megnyilvánulása: Japánban kulturálisan gyökerező vonzalom él az abnormálisan szélsőséges iránt, amely a mainstream médiában is helyet kap. Sagawa nevét a legtöbb japán évtizedeken át ismerte; a „párizsi kannibál” bekerült a kollektív emlékezetbe, de a köztudatban nem mint elkövető, hanem mint figura. [2][6]

Mi vezethette idáig?

Sagawa esetét a kriminológia és a pszichiátria igyekezett különböző fogalmi keretekbe helyezni, bár az évek alatt ő maga volt a leghangosabb magyarázója saját belső életének. Interjúiban következetesen azt állította: a kannibalizmusra irányuló vágy nem erőszakból fakadt, hanem az összeolvadás különös igényéből – egy szép, erős test elfogyasztásának gondolatában szerinte az egyesülés vágya volt jelen. Ez az önértelmezés természetesen nem teszi ártatlanná; csak azt illusztrálja, hogyan épül fel egy belső narratíva, amely a gyilkosságot kvázi-romantikus aktussá értelmezi át, és amelyben az áldozatnak nincs személye – Hartevelt nem egy ember a vágyban, hanem egy tárgy, egy ideálként rögzített test. [5][7]

A betegségekkel teli gyermekkor, a testi gyengeség, a folyamatos összevetés az erős, egészséges testekkel, és annak a jómódú, de érzelmileg távolságtartó japán felnőttkultúrának a közege, amelybe Sagawa szocializálódott – mindezek nem mentséget, hanem kontextust adnak. Az apa, akinek pénze és kapcsolatai kimentették a fiát a jogi következmények alól, paradox módon egyszerre volt szerető szülő és bűntárs. Az 1977-es kísérlet sem hozott valódi következményt: az apa nem kezelést szervezett a fiának, hanem csendben eltüntette az ügyet. Négy évvel később Renée Hartevelt meghalt. [1][3]

A Vice-dokumentumfilm és az interjúk

A dokumentumfilm-készítők és újságírók egy-két generációja kereste fel Sagawát a szabadulása után; ő rendszerint fogadta őket. A Vice 2012-es rövid dokumentumfilmje az egyik legismertebb ezek közül: Sagawa Tokióban élt egy kis lakásban, akkor hatvankét éves volt, és a kamerának elmesélte a tettét. Úgy beszélt a gyilkosságról és az azt követő napokról, mint aki egy régi eseményt idéz fel – precízen, részletgazdagon, megbánás nélkül. Az interjúk tanulsága egységes: Sagawa egyetlen alkalommal sem mutatott empátiát Renée Hartevelt iránt, az áldozatot az interjúkban szinte következetesen nem mint személyt, hanem mint testet nevezte meg. [5][2]

A nyugati médiában az ügy sosem tűnt el nyomtalanul. A francia hatóságok a titkosított akták miatt formálisan nem tudtak mit tenni; a holland diplomácia egyszer-egyszer jelezte, hogy az ügyet nem tartják lezártnak, de jogi alapok hiányában nem jutottak messzebb. Hollandiában az ügy mégis megmaradt a közös emlékezetben – nem hírességként, hanem gyászként: egy holland diáklány, aki Párizsban halt meg, és akiért senkit nem ítéltek el soha.

Élete vége: egy tokiói szoba

Sagawa Akira 2013-ban meghalt. Az apai vagyonnal az apa kapcsolatrendszere is eltűnt; Sagawa a Kurita Water Industries örököseitől nem kapott anyagi támogatást. Egy kisebb tokiói lakásba költözött, és a médiából fakadó jövedelme fokozatosan elapadt. Ugyanabban az évben súlyos agyi infarktust kapott, amelynek következtében részben lebénult, és mozgáskoordinációja soha nem tért teljesen vissza. Az utolsó éveit részleges mozgáskorlátozottsággal töltötte, alkalmanként még adott interjút, de az a különös japán médiafigura, akinek az 1990-es és 2000-es évek legismertebb arca volt, fokozatosan eltűnt a nyilvánosság elől. [2][3]

2022. november 24-én Sagawa Issei tüdőgyulladásban meghalt Tokióban, hetvenhárom éves korában. A halálhír gyorsan terjedt a nemzetközi hírportálokon. A Guardian, a BBC és a New York Times mind olyan nekrológot közölt, amely nem a „hírességet” gyászolta, hanem az üggyel foglalkozó olvasók számára próbálta összefoglalni, mit is jelent, ha egy ilyen életút lehetséges. Minden cikkben szerepelt Renée Hartevelt neve – de mindegyikben ott volt az észrevétel is: az áldozatról mindig legkevesebb szó esett, az elkövetőről a legtöbb. Ebben a négy évtizeden átívelő aránytalanságban az ügy morális magja össze is foglalható. [4][2][3]

Miért nem ítélték el soha?

Sagawa esetét sokan egyedi szörnyűségként tárgyalják, de az ügy mögött egy rendszer van, amely lehetővé tette, hogy ez így végződjön. A francia igazságszolgáltatás döntése, hogy elmebetegnek nyilvánítja, önmagában nem volt szükségszerűen helytelen – a pszichiátriai vizsgálat elvégezhető volt, és az ítélet meghozható volt. Az azonban, hogy az aktákat titkosították, hogy az apa közbenjárásával a kórházi áthelyezés lehetséges lett, és hogy a japán bírósági rendszer nem volt köteles a francia döntést figyelembe venni – ezek együttesen azt eredményezték, hogy senki nem vállalt végső felelősséget. Japánban a helyzetet tovább bonyolította az a kulturális logika, amely a szörnyűséget látványossággá konvertálta: Sagawa élete narratívaként volt értékes, és a narratíva értékesítése nem ütközött akadályba. [1][7]

Renée Hartevelt szüleinek nincs köztéri emlékmű Hollandiában. Az igazságszolgáltatás soha nem zajlott le – sem Franciaországban, sem Japánban. Ami megmaradt, az egyfelől Sagawa könyvei, amelyek egyes japán antikváriusoknál ma is elérhetők, másfelől azoknak az újságíróknak és kutatóknak az emlékezete, akik folyamatosan visszatérnek a kérdéshez: hogyan volt lehetséges, hogy ez így végződött? Az ügynek nincs kielégítő befejezése – csak egy megölt nő, egy szabadon bocsátott elkövető, és egy kulturális rendszer, amely hírességet csinált belőle.