Wilhelm Gustloff: a történelem legsúlyosabb hajókatasztrófája

1945 január 30-án este kilenc óra körül, a pomerániai partoktól alig harminc kilométerre, három torpedó találta el a Wilhelm Gustloff nevű német utasszállító hajót. A fedélzeten – a német hatóságok saját utaslistája szerint hatezer, egy túlélő kutató évtizedes munkával összeállított számítása szerint viszont több mint tízezerötszáz – ember tartózkodott: kelet-poroszországi menekültek, tengeralattjáró-kadétok, sebesült katonák és haditengerészeti női segéderők. Kevesebb mint egy óra alatt a hajó eltűnt a mínusz tíz és mínusz tizennyolc fok közötti éjszakában. A becslések szerint kilencezerháromszáz és kilencezerhatszáz között volt a halottak száma – hatszor annyi, mint a Titanicon, és több, mint a Titanic és a Lusitania áldozatai együtt. Ez a legsúlyosabb emberveszteséggel járó hajókatasztrófa, amelyet a történelem feljegyzett[1][5].

És mégis: miközben a Titanic nevét minden gyerek ismeri, a Wilhelm Gustloffról a legtöbb ember soha nem hallott. Ennek megvannak a maga hideg, kényelmetlen okai – és mindegyik egyszerre szól a náci Németországról, a Szovjetunióról és arról a hosszú évtizedekig tartó némaságról, amely a német civil szenvedés témáját övezte a háború után.

A Wilhelm Gustloff óceánjáró hajóorra a névfelirattal, kikötőben, a második világháború előtt A Wilhelm Gustloff hajóorra a hamburgi honi kikötő megjelölésével. A hajó a náci „Erő az örömön keresztül” szervezet flottájának büszkesége volt – alig hét évvel később a Balti-tenger fenekén feküdt.

A hajó, amely a náci propaganda kirakata volt

A Wilhelm Gustloff nem hadihajónak született. A hamburgi Blohm & Voss hajógyárban 1937. május 5-én bocsátották vízre, és 1938. március 15-én adták át – huszonötezer-négyszáznyolcvannégy bruttó regisztertonnás, kétszáznyolc és fél méter hosszú, huszonhárom és fél méter széles óceánjáró volt, négyszáznyolcvankilenc kabinjában ezernégyszázhatvanöt utassal. Huszonöt millió birodalmi márkába került, és nem egy hajózási társaság rendelte meg, hanem a Német Munkafront: a náci állam szakszervezeteket felváltó szervezete, amelynek szabadidős alosztálya a Kraft durch Freude, azaz „Erő az örömön keresztül” nevet viselte[1].

A hajó tervezésében egyetlen ideológiai elv dominált, és ez tette igazán különlegessé: nem voltak rajta osztályok. Nem létezett első és harmadik osztályú fedélzet, nem voltak luxuskabinok és nem voltak tömegszállások – minden kabin ugyanúgy nézett ki, mindenki ugyanazt a fedélzetet használhatta, ugyanazon étteremben ült le. Ez volt a náci Volksgemeinschaft, a „népközösség” ígéretének kézzelfogható demonstrációja: a gyári munkás életében először hajóútra mehetett Norvégiába vagy Madeirára, és a hajón elvileg ugyanolyan bánásmódban részesült, mint bárki más. A propaganda értéke óriási volt, és a rendszer bőven kihasználta: 1938 márciusa és 1939 augusztusa között a Gustloff hatvan úton több mint nyolcvanezer utast szállított[1].

A hajó egyik legjellegzetesebb létesítménye egy fedett uszoda volt a legalsó fedélzeteken, mozaikkal kirakott medencével. Ez a részlet – egy üdülőhajó egyik legártatlanabb kényelmi berendezése – hét évvel később több száz ember halálának közvetlen eszközévé vált.

A Wilhelm Gustloff fedett uszodája, ahol 1945 januárjában 373 haditengerészeti női segéderőt szállásoltak el A hajó mozaikkal kirakott fedett uszodája. 1945 januárjában a leürített medencébe és a körülötte lévő helyiségekbe 373 haditengerészeti női segéderőt szállásoltak be.

Ki volt Wilhelm Gustloff?

A hajót eredetileg Adolf Hitlerről akarták elnevezni. Hogy végül nem így történt, egy 1936-os davosi gyilkosságnak köszönhető. Wilhelm Gustloff 1895. január 30-án született Schwerinben, hivatásos meteorológusként dolgozott a svájci államnak, és 1921-től sorra lépett be antiszemita szervezetekbe; a náci pártnak 1927-ben lett a tagja. 1932-től haláláig ő vezette az NSDAP/AO svájci szervezetét – azt a hálózatot, amely a külföldön élő német állampolgárok között terjesztette a párt ideológiáját, benne bőségesen antiszemita propagandaanyagot[2].

1936 február 4-én egy David Frankfurter nevű horvátországi zsidó orvostanhallgató becsengetett Gustloff davosi otthonába, és a dolgozószobájában ötször rálőtt. Frankfurter azonnal feladta magát a rendőrségen, és nem is próbált magyarázkodni: azért lőtt, mert zsidó – ennyit közölt. Tizennyolc év fegyházat kapott, és 1945 májusában kegyelmet[2].

A náci propagandagépezet azonnal mártírt csinált a halottból. Gustloff állami temetést kapott Schwerinben, amelyen Hitler, Goebbels és Göring is részt vett, és a rendszer „vértanúvá”, Blutzeugévé emelte. Hitler a megemlékezésen az özvegy, Hedwig Gustloff mellett ült – és a beszámolók szerint ott, akkor döntötte el, hogy a Munkafront új hajója ne az ő, hanem a meggyilkolt pártfunkcionárius nevét viselje. Gustloff halálát a rendszer 1938-ban a Kristályéjszakát megelőző propagandakampányban is felhasználta, egy alapítvány és egy fegyvergyár is a nevét vette fel[1][2].

Wilhelm Gustloff, az NSDAP svájci szervezetének vezetője, akiről a hajót elnevezték Wilhelm Gustloff (1895–1936), az NSDAP külföldi szervezetének svájci vezetője. A hajó, amely a nevét kapta, éppen az ő ötvenedik születésnapján süllyedt el.

Kórházhajóból úszó kaszárnya

A béke rövid volt. 1939 szeptemberében a Gustloffot behívták a haditengerészet szolgálatába, és Lazarettschiff D néven kórházhajóvá alakították: fehérre festették, zöld csíkkal és vörös keresztekkel, ahogy a nemzetközi megállapodások előírták. Ebben a szerepében sebesülteket szállított, többek között a norvégiai narviki csaták áldozatait. A vöröskeresztes jelölés a nemzetközi jog szerint védelmet biztosított – amíg a hajó valóban csak ezt a feladatot végezte[1].

1940 november 20-án azonban a Kriegsmarine leszerelte a hajóról a kórházhajó-jelzéseket, szürkére festette, és a lengyel Gdyniában – amelyet a németek Gotenhafenre neveztek át – a 2. tengeralattjáró-kiképző hadosztály úszó kaszárnyájává tette. A következő négy évben a Gustloff a mólóhoz kötve állt, és körülbelül ezer tengeralattjáró-kadét szállása volt. Nem hajózott, nem szállított senkit – de a fedélzetére felszerelték a légvédelmi ágyúkat: három 105 milliméteres löveget és nyolc 20 milliméteres gépágyút. Ezzel a Wilhelm Gustloff megszűnt védett kórházhajó lenni, és nemzetközi jogi értelemben fegyveres katonai szállítóhajóvá vált. Ez a döntés – amelyet 1940-ben senki nem gondolt végig – 1945 januárjában jogi értelemben szabaddá tette a hajót minden szovjet torpedó számára[1].

A Wilhelm Gustloff kórházhajóként a danzigi kikötőben a második világháború elején A Gustloff kórházhajóként Danzig kikötőjében. 1940 novemberében leszedték róla a vöröskeresztes jelzéseket, és légvédelmi ágyúkat szereltek a fedélzetére.

A Hannibál hadművelet

1945 január 13-án a Vörös Hadsereg megindította kelet-poroszországi offenzíváját, és a német védelem néhány hét alatt összeomlott. Január végére a szovjet csapatok elérték a Balti-tenger partját, és Kelet-Poroszország – Königsberggel, Elbinggel, Pillauval – szárazföldi úton elvágva, körülzárva maradt. A tartományban élő és a keletről már odamenekült több százezer német civil egyetlen kiútja a tenger volt. Január 23-án Karl Dönitz nagyadmirális elrendelte a Hannibál hadműveletet: a Kriegsmarine minden úszóképes egységével meg kell kezdeni a lakosság és a katonák nyugatra menekítését[3][1].

A hadművelet, amelynek gyakorlati logisztikáját Konrad Engelhardt ellentengernagy irányította, a tengeri evakuációk történetének legnagyobb vállalkozása lett. Tizenöt hét alatt négyszázkilencvennégy és ezernyolcvan közötti hajó – huszonkét egykori tízezer tonnás óceánjáró, teherhajók, aknaszedők, halászbárkák és apró csónakok – nyolcszázezer és kilencszázezer közötti civilt, valamint körülbelül háromszázötvenezer katonát szállított át a Balti-tengeren. Összehasonlításképpen: a dunkerque-i evakuáció, amelyről könyvek és filmek sora született, háromszázharmincnyolcezer embert mentett ki. A Hannibál hadműveletről a nyugati köztudat gyakorlatilag semmit nem tud[3].

Kis hajók konvoja a Balti-tengeren a Kelet-Poroszországból menekülők evakuálása során, 1945 Menekülőkkel megrakott kisebb hajók a ködös Balti-tengeren. A szárazföldi utak elvágása után a tenger maradt az egyetlen kiút Kelet-Poroszországból.

1945. január 30.: a beszállás Gotenhafenben

A Gustloff négy éve nem hajózott, gépei elhanyagolt állapotban voltak, a legénysége nagy részét elvitték máshová. A hajót mégis be kellett vetni – és Gotenhafen kikötőjében néhány nap alatt olyan tömeg gyűlt össze a mólón, amellyel a hatóságok nem tudtak mit kezdeni. Beszállókártyákat osztottak, amelyek elvben a birodalmi németeknek és a kisgyerekes szülőknek adtak elsőbbséget, fegyveres őröket állítottak a hajóhidakhoz, és megpróbáltak listát vezetni. A gyakorlatban emberek másztak fel kötélen, vesztegettek meg őröket, adták ki magukat másnak. A hivatalos utaslista 6050 nevet tartalmazott – de ez a szám a beszállás utolsó óráiban már semmit nem jelentett[6][1].

Heinz Schön, a hajó huszonhárom éves segédpénztárosa túlélte az éjszakát, és élete hátralévő évtizedeit annak szentelte, hogy összeszámolja, kik voltak a fedélzeten. Kutatásai szerint a Gustloff 10 582 emberrel indult el: 173 fő hajószemélyzet, 918 haditengerészeti kadét a kiképző hadosztályból, 373 haditengerészeti női segéderő, 162 sebesült katona és 8956 civil menekült. Egy hajón, amelyet ezernégyszázhatvanöt utasra terveztek. Schön később úgy fogalmazott, hogy a Gustloffra szóló jegy fél megváltást jelentett – a mólón állók számára a hajó Noé bárkája volt[1][5].

A civilek között ott voltak náci tisztviselők a családjukkal, Gestapo-alkalmazottak, az Organisation Todt emberei – és több ezer olyan nő és gyerek, akiknek semmi közük nem volt a rendszerhez, csak épp menekültek a front elől. A hajón a beszállás óráiban gyerekek születtek, mások megbetegedtek a hidegben. A dátum önmagában szinte irodalmi: 1945. január 30-a Hitler hatalomra jutásának tizenkettedik évfordulója volt, és egyben Wilhelm Gustloff ötvenedik születésnapja[1][2].

A jégbe fagyott pillaui kikötő menekülőkkel megrakott hajókkal a Hannibál hadművelet idején, 1945 A jégtáblákkal borított pillaui kikötő 1945 elején: a rakpartra kizsúfolódott menekülők és a rájuk várakozó hajók. Gotenhafenben ugyanezek a jelenetek zajlottak.

Négy kapitány, egyetlen hajó

A Gustloff délután fél egykor futott ki Gotenhafenből, Kiel felé. A hídon négy kapitányi rangú ember állt egymás mellett, és ez a helyzet lett a katasztrófa egyik közvetlen oka. A hajó formális kapitánya a kereskedelmi tengerészetből érkező, idős Friedrich Petersen volt. Mellette Wilhelm Zahn korvettkapitány, a tengeralattjáró-kiképző hadosztály tisztje – aki tengeralattjáró-parancsnokként pontosan tudta, hogyan gondolkodik egy vadászó szovjet búvárhajó kapitánya. Rajtuk kívül még két kereskedelmi hajóskapitány volt a fedélzeten. Egyetértés viszont nem volt közöttük[1][6].

Zahn azt javasolta, hogy a hajó a partközeli, sekély vízben haladjon, cikkcakkban, teljes elsötétítésben – a sekély víz megnehezíti a tengeralattjárók manőverezését, a fény nélküli hajót pedig hóesésben szinte lehetetlen észrevenni. Petersen ezt elvetette: a mélyvízi, aknamentesített hajóutat választotta, és a gépeket teljes, tizenkét csomós menetre állította. Amikor jelzést kapott, hogy egy aknaszedő-kötelék jön szembe, elrendelte a helyzetjelző lámpák bekapcsolását, hogy elkerülje az összeütközést. Ezzel a Wilhelm Gustloff a téli Balti-tenger sötétjében kivilágított, lassan mozgó, hatalmas céltáblává vált[1].

A kísérőhajókkal is baj volt. A hajó eredetileg egy másik menekültszállítóval, a Hansa óceánjáróval és két torpedónaszáddal indult el. A Hansa és az egyik naszád rövid úton műszaki hiba miatt kiesett, így a Gustloff mellett egyetlen kísérő maradt: a Löwe torpedónaszád, amelynek hidrofonja – a tengeralattjárók észlelésére szolgáló hallgatókészüléke – a jeges hidegben lefagyott és használhatatlan volt. A légvédelmi ágyúk ugyanígy megfagytak a fedélzeten. A Gustloff tehát vakon, kivilágítva, egyetlen halott műszerekkel utazó kísérővel haladt olyan vizeken, amelyeken szovjet tengeralattjárók járőröztek[1][6].

Alekszandr Marinyeszko és az Sz–13

Az Sz–13 jelű szovjet tengeralattjáró kapitánya Alekszandr Ivanovics Marinyeszko volt – latin átírásban Marinesko –, egy harminckét éves odesszai tengerész. Az apja, Ion Marinescu román matróz volt, aki azután szökött Oroszországba, hogy megütött egy tisztet, és ott Ivanra változtatta a nevét; az anyja ukrán parasztlány a Herszoni kormányzóságból. Marinyeszko a szovjet kereskedelmi flottánál kezdte, majd a Balti Flottához került, és 1939-től az M–96-os tengeralattjárót vezette, amelyet 1940 közepére a flotta legjobb búvárhajójaként tartottak nyilván. 1943 elején kapta meg a modernizált Sz–13-at[4].

1945 januárjában azonban Marinyeszko nem egy makulátlan hős volt, hanem egy tiszt, aki fölött hadbírósági eljárás lebegett. Az alkoholproblémái és egy finnországi kimaradása – amelynek részletei a szovjet fegyelmi iratokban maradtak fenn – miatt komoly baj várta a parton. Van olyan értelmezés, amely szerint éppen ez a helyzet hajtotta: egy nagy fogás mindent elrendezhetett volna. Akárhogy is, január 30-án este az Sz–13 a lengyel partok mentén járőrözött, amikor a hóesésben egy kivilágított, nagy hajó tűnt fel a horizonton[4].

Marinyeszko két órán át követte a köteléket a jobb oldalán, majd meglepő döntést hozott: felszínre emelkedett, és a Gustloff tatja mögött átkerült a hajó bal oldalára, a part felőli irányba – oda, ahonnan a németek a legkevésbé számítottak támadásra, mert azt hitték, hogy ott túl sekély a víz egy tengeralattjáró számára. Este kilenc óra körül négy torpedót indított el; három közülük eltalálta a hajó bal oldalát. A partoktól körülbelül harminc kilométerre voltak[1][4].

Alekszandr Marinyeszko szovjet tengeralattjáró-kapitány portréja egy 2015-es orosz emlékbélyegen Alekszandr Marinyeszko (1913–1963) egy 2015-es orosz emlékbélyegen. Amíg élt, a szovjet állam nem tudott mit kezdeni vele – az elismerés fél évszázadot késett.

Három torpedó, három külön katasztrófa

A három találat három egészen különböző módon szedte az áldozatait. Az első torpedó a hajó orrába csapódott, ahol a legénység egy része aludt. A robbanás után a vízhatlan ajtókat automatikusan lezárták – ez a hajó úszóképességét volt hivatott megőrizni, de közben odabent hagyta a bezárt matrózokat, köztük azokat, akik a mentőcsónakok kezeléséhez a legjobban ki voltak képezve. Ez a részlet a következő órában több ezer ember sorsát határozta meg: a hajón utazó tömeg jó része nem tudta, mit kellene tennie, és nem volt aki megmondja neki[1].

A második torpedó a leürített uszodába érkezett – oda, ahol a 373 haditengerészeti női segéderőt szállásolták el. A robbanás a medence mozaikcsempéit szakította le, és lövedékként repítette szét a szűk, zárt helyiségben. Ebből a részből három ember élte túl a támadást. Háromszázhetven fiatal nő halt meg néhány másodperc alatt egy hajóuszodában, amelyet hét évvel korábban a náci állam a munkásosztály jólétének demonstrálására építtetett[1].

A harmadik torpedó középen, a gépházba talált. Ezzel egyszerre elment az áram, a világítás, a vízhatlan ajtók távműködtetése és a rádió – a segélykérést végül a Löwe torpedónaszád adta le a Gustloff helyett. A hajó azonnal balra kezdett dőlni, és a dőlés gyorsan olyan mértékű lett, hogy a lépcsőkön és a fedélzeteken a menekülő tömeg összeomlott. Horst Woit, egy tízéves elbingi kisfiú, aki az anyjával utazott, később arról beszélt, hogy a lépcsőkön embereket – köztük gyerekeket – tapostak halálra, amikor mindenki egyszerre próbált a mentőcsónakokhoz jutni[1][5].

Ötven perc

A Gustloffon papíron csónakok és tutajok voltak körülbelül ötezer ember számára – önmagában is kevés a tízezerhez, de a valóság ennél sokkal rosszabb volt. A csónakok nagy része befagyott a daruszerkezetébe, és szerszámokkal kellett kiszabadítani őket; mindössze kilencet sikerült vízre engedni. Ahogy a hajó balra dőlt, a magasan lévő jobb oldali csónakok leengedés közben nekicsapódtak a hajó megdőlt oldalának, és az utasaikat a vízbe borították. Horst Woit végül azzal jutott ki, hogy a nagybátyja egyenruhájából induláskor elcsent, húsz centis zsebkésével elvágta egy csónak kötelékeit[1][5].

A hajó a találatok után körülbelül negyven perccel az oldalán fekve úszott, majd tíz perccel később orral előre lecsúszott a mélybe – a Balti-tenger ezen a ponton negyvennégy méter sekély. A fedélzeten és a vízben elszabadult a pánik. Heinz Schön később arról beszélt egy dokumentumfilmben, hogy szemtanúja volt annak, amint egy apa lelőtte a családját, majd magával is végzett. A rádiós a helyén maradt, és a legutolsó megmentettek között került ki. Petersen kapitány ellenben a beszámolók szerint az elsők egyike volt, aki mentőcsónakba szállt[1][5][6].

De a legtöbb áldozatot nem a torpedók, nem a taposás és nem is a fulladás vitte el, hanem a hideg. A levegő hőmérséklete mínusz tíz és mínusz tizennyolc fok között volt, a vízen jégtáblák sodródtak, és a Balti-tenger vize a fagypont közelében állt. Aki mentőmellényben a vízbe került, annak jó esetben húsz-harminc perce volt. Több ezer embert találtak meg mentőmellényben, holtan, fejjel lefelé lógva a hidegben – a felnőtteknek szabott mellények a gyerekeket a víz alá fordították. A következő hetekben több száz megfagyott holttestet sodort a partra a tenger[1][6].

A mentés – és aki nem mentett

A segélyhívásra elsőként az Admiral Hipper nehézcirkáló érkezett a helyszínre, a német flotta egyik legnagyobb hadihajója. A fedélzetén viszont már így is több mint kétezer menekült volt, és a kapitány tudta, hogy egy megállt, több ezer emberrel megrakott cirkáló a tengeralattjáró számára a lehető legjobb célpont. Az Admiral Hipper egyetlen ember kimentése nélkül továbbhajózott. A kísérőhajója, a T–36 torpedónaszád egy órán át mentett, majd ő is elhagyta a helyszínt, amikor tengeralattjáró-jelzést kapott[1][6].

Összesen 1252 embert sikerült kimenteni. A T–36 564-et, a Löwe 472-t, három aknaszedő – az M387, az M375 és az M341 – együtt 178-at, a Göttingen gőzös 28-at, néhány további hajó a maradékot. Horst Woit a Löwe fedélzetén ért partot; az anyja órákig kereste, még a hajó orrában, egy takaró alatt fekvő halott gyerekek között is – aztán megtalálta a fiát. A legutolsó élő embert, akit a jeges vízből kihúztak, egy VP-1703 jelű előőrshajó legénysége találta meg: egy pokrócokba bugyolált csecsemő volt egy mentőcsónakban, halottak között. A kisfiút a hajó egyik tiszthelyettese, Fick fogadta örökbe, és Peter Fick néven nevelte fel. Az anyja nevét soha nem tudta meg senki[1][5].

Heinz Schön számítása szerint 9343 ember – férfiak, nők és gyerekek – halt meg azon az éjszakán. Egy 2003-as, számítógépes szimulációval készült dokumentumfilm ennél is nagyobb, körülbelül 9600-as számra jutott. A Titanicon 1500, a Lusitanián 1198 ember halt meg. A Wilhelm Gustloff áldozatainak számát azóta egyetlen hajókatasztrófa sem közelítette meg[1].

Öt nappal a katasztrófa után haditengerészeti vizsgálóbizottság ült össze. Mind a négy kapitány túlélte. A bizottság Zahn korvettkapitányt sem felmentette, sem el nem ítélte – a pályája ezzel mindenesetre véget ért. Petersen soha többé nem kapott hajót[1][6].

Marinyeszko: a hős, akit nem lehetett hőssé tenni

Marinyeszko tizenegy nappal később megismételte a fogást. Február 9-ről 10-re virradó éjjel az Sz–13 két torpedóval elsüllyesztette a General von Steuben nevű német szállítóhajót, amelyen sebesült katonák és menekültek voltak: a körülbelül 4267 emberből 3608 meghalt, 659 élte túl. Két hét alatt egyetlen tengeralattjáró-kapitány közel tizenháromezer embert küldött a Balti-tenger fenekére – ez páratlan a tengeri hadviselés történetében[4].

A szovjet vezetés mégis kényelmetlenül fogadta. A hivatalos indoklás szerint Marinyeszko fegyelmi előtörténete miatt nem volt „hősnek alkalmas”: nem kapta meg a Szovjetunió Hőse címet, csak a Vörös Zászló Érdemrendet. 1945 szeptemberében lefokozták hadnaggyá, októberben pedig becsületsértő módon eltávolították a haditengerészettől. A háború legnagyobb tonnatartalmú tengeralattjáró-kapitánya polgári munkákból élt tovább. Csak 1960-ban rehabilitálták, harmadosztályú kapitányi rangját és a nyugdíjjogosultságát is visszakapta, és 1963-ban rendezték meg a formális ünnepséget – amely után néhány héttel, 1963. november 25-én, rákban meghalt Leningrádban. A Szovjetunió Hőse címet csak 1990-ben, Mihail Gorbacsov aláírásával kapta meg, huszonhét évvel a halála után[4].

Az igazi ok valószínűleg nem a fegyelmi lapja volt. Egy olyan támadást, amelyben többségében nők és gyerekek halnak meg, a szovjet propaganda nem tudott mire használni – dicsőségről beszélni nehéz, ha az áldozatok között több ezer gyerek van, elhallgatni pedig kényelmesebb. Így fordult elő, hogy ugyanazt az éjszakát a német és a szovjet oldal is elhallgatta, csak éppen ellentétes okokból[5].

Háborús bűn volt?

A kérdés a katasztrófa óta visszatér, és a szélsőjobb rendszeresen megpróbálja a maga céljaira használni. A jogi válasz azonban meglepően egyértelmű, és nem a németeknek kedvez. A Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án nem volt kórházhajó: a vöröskeresztes jelöléseket 1940-ben leszerelték róla, szürkére festették, légvédelmi ágyúkat kapott, és a fedélzetén közel ezer katonai személy – tengeralattjáró-kadétok, azaz kiképzés alatt álló harcolók – utazott. Egy tengeri jogi kérdésekkel foglalkozó német intézet vizsgálata is arra jutott, hogy a hajó fegyverzete és a fedélzetén lévő harcolók miatt jogos katonai célpont volt. Marinyeszko a periszkópon nem láthatta, hogy a hajó tele van menekülőkkel; egy kivilágított, nagy német szállítóhajót látott a Kriegsmarine kiképzőbázisának kikötőjéből kifutni[1][5].

Ez természetesen nem hozza vissza a kilencezer halottat, és nem is teszi elviselhetőbbé a történetet. A legpontosabb megfogalmazás valószínűleg Günter Grasstól származik, aki maga is Danzigból származó menekült volt, és 2002-ben megírta a katasztrófáról a Ráklépésben című regényét. Grass egy interjúban visszautasította a háborús bűn minősítést, és azt hangsúlyozta, hogy a történtek szörnyűek voltak, de a háború szörnyű következményei – nem pedig egy külön elkövetett bűn. A regénye éppen arról szól, hogyan próbálja a német szélsőjobb kisajátítani a Gustloff történetét, és miért olyan könnyű ez, amikor évtizedekig senki nem beszélt róla[1].

Miért nem tudunk róla?

A hallgatás nem véletlen volt, hanem több, egymást erősítő ok eredménye. A náci rendszernek 1945 februárjában nem állt érdekében kilencezer halott civilről beszélni, amikor éppen azt kellett elhitetnie a lakossággal, hogy az evakuáció működik – a katasztrófát nem közölték a nyilvánossággal. A szovjet oldalnak sem volt érdeke: az „évszázad támadását” nem lehetett hőstörténetként eladni. A háború után pedig Németországban a német civil szenvedésről beszélni évtizedekig stigma volt: mindaz, amit a náci rendszer Európával tett, minden német veszteséglistát azonnal gyanússá tett – a beszélőt könnyen a felelősség relativizálásával lehetett vádolni. Edward Petruskevich, a Gustloffról szóló online múzeum kurátora épp ezt jelölte meg a felejtés fő okaként[5].

Hozzájárult ehhez az is, hogy a Gustloff nem volt egyedülálló eset, csak a legnagyobb. Az Sz–13 tíz nappal később elsüllyesztette a General von Steubent 3608 halottal; április 16-án az L–3 szovjet tengeralattjáró torpedózta meg a Goya nevű teherhajót, amelyen több mint hatezer ember veszett el, és mindössze 183 élte túl. Ha egy háború utolsó száz napjában három hajó elsüllyesztése közel húszezer embert visz magával, az egyes esetek elveszítik a körvonalaikat, és statisztikába olvadnak – pontosan az történik velük, amit egy ilyen történettel a legkevésbé volna szabad[3][4].

A hallgatás ellen egyetlen ember dolgozott a legkitartóbban: Heinz Schön, aki huszonhárom évesen élte túl az éjszakát, és aztán évtizedeken keresztül gyűjtötte a túlélők beszámolóit, a részleges utaslistákat, a mentőhajók naplóit. Az ő 9343-as száma ma is a legszélesebb körben elfogadott becslés – nem azért, mert pontos lehet, hanem mert nincs jobb. Sokan a káoszban úgy jutottak fel a hajóra, hogy soha senki nem írta le a nevüket[1][5].

A Wilhelm Gustloff hajóroncsából 1988-ban kiemelt hajóablak a laboei tengerészeti emlékhelyen A roncsból 1988-ban kiemelt hajóablak, amelyet a laboei Marine-Ehrenmal emlékhelyen állítottak ki. A Gustloffból alig maradt fenn tárgyi emlék.

A roncs ma

A Wilhelm Gustloff maradványai a lengyel Łeba városától tizenkilenc tengeri mérföldre keletre fekszenek, negyvennégy méteres vízben, az 55°04’22” északi szélesség és 17°25’17” keleti hosszúság koordinátákon. A hajótest az idők során összeroskadt, több nagy szakaszra szakadt, de a helye pontosan ismert – és a lengyel hatóságok háborús sírként kezelik. A Tengerészeti Hivatal ötszáz méteres körben megtiltja a búvárkodást, a horgonyzást és a halászatot; a szabályt időnként megszegik, és a hatóságok fel is lépnek ellene[1].

A parton, Łeba mellett, egyszerű emlékkereszt áll a tragédia közelében – nem állami emlékmű, nem nemzeti gyászhely, csak egy kereszt, amely a mögötte lévő tenger felé fordul. Ez a szerénység sokat elmond arról, hogyan viszonyul a történelem ehhez az ügyhöz. A Gustloff nem illeszkedik semelyik nemzeti emlékezetpolitikába: a német áldozati narratívát a náci rendszer bűnei tartják gyanúsnak, a szovjet hőstörténetet a halottak összetétele, a lengyelnek pedig nem az ő halottai. Így maradt egy kereszt egy dűne mellett.

Ami azon az éjszakán elveszett, az egy statisztikai szám mögé rejtett tömeg – de valójában több ezer külön történet. Egy tízéves elbingi kisfiú, aki zsebkéssel vágta el a csónak kötelét. Háromszázhetven fiatal nő, akiket egy leürített uszoda mozaikcsempéi öltek meg. Egy csecsemő, akinek a nevét senki nem tudta, és aki egy német tiszthelyettes fiaként nőtt fel. Egy harminckét éves odesszai kapitány, aki hetven évig várt egy kitüntetésre, ami aztán a sírjára került. És egy hajó, amely a náci állam jólétígéretének kirakataként épült, és az ígéretében bízó emberek közül kilencezret vitt magával a Balti-tenger fenekére – éppen azon a napon, amelyen a névadója ötven évvel korábban megszületett.

Emlékkereszt a Wilhelm Gustloff-tragédia helyszínének közelében, Łeba mellett, Lengyelországban Emlékkereszt a lengyelországi Łeba mellett, a katasztrófa helyszínének közelében. A roncs háborús sír, ötszáz méteres körben tilos a búvárkodás.